Botond

 

Az ébresztő hangjára kinyitom a szemem. Az agyam szinte azonnal bekapcsol. Hirtelen ólmos fáradtság fut át rajtam. Nem tart tovább egy másodpercnél. Nem engedhetem meg magamnak. Száraz a szám és a nyelvem. Nem tudom megnyalni az ajkaimat. Az éjjeliszekrényen lévő vizesüvegért nyúlok. Egy szuszra kiiszom a tartalmát. Aztán kipattanok az ágyból és közben végigveszem magamban az aznapi teendőket.

 

 

Leveszem a trikóm, amiben aludtam, belebújok a bicklis nadrágomba és a sport-felsőmbe. A hűtőhöz lépek, kiveszek egy ásványvizes palackot. Míg a szobabiciklihez megyek, gyakorlott mozdulattal összefogom hosszú, barna hajam. Nyeregbe pattanok, hegymenetre állítom és már tekerem is. Közben elindítom a faliképernyőt. Amíg letekerem az egy órát, elolvasok három projekt jelentést – megjegyzéseket diktálok hozzá, amit a készülék betűkké alakít, majd át is küldöm mindegyiket az illetékes személyeknek. Az utolsó néhány kilométert hajrázva teszem meg és mikor a gép kikapcsol, szakad rólam a víz. A tusolóba sietek és váltózuhanyt veszek. Miközben törölközöm, Julit, az asszisztensemet hívom és egyeztetem vele a napi programot. Megszárítom a hajam és szoros lófarokba kötöm. Gyakorlott mozdulatokkal sminkelek, majd felveszem a kosztümömet. Amíg magas sarkú cipőbe bújtatom a lábam, felteszem a headset-et a fülemre. Épp hív a főnököm, és amíg a liftre várok pergő gyorsasággal egyeztetjük, hogy az egyik kollégától megválunk. Nekem jut a feladat, hogy közöljem vele. Megérkezik a lift, leteszem a hívást.  L'Heure du Diamant karórámra pillantok. Felszikrázik rajta az egyik gyémánt. Akkor vettem meg magamnak, amikor előléptettek. Egy kisebb lakást is vehettem volna belőle. Vagy egy autót. De én ezt az órát akartam. Hét óra múlt öt perccel.

 

Gyorsan kell hajtanom, hogy fél nyolcra az irodában legyek. Nyolckor már egy megbeszélésen tartok prezentációt. Anyám keres, de nincs most időm beszélni vele, így elutasítom a hívást. Beszállok az autómba és már indítom is a beszélgetést a cég jogásza felé. Amíg beérek az irodába, minden részletet pontosítunk a kolléga elbocsátása kapcsán. Nyolc negyvenötre ott lesznek a papírok az asztalomon. Egy gyors egyeztetés a HR vezetővel és már meg is érkezem. Leparkolok, futva teszem meg az utat a forgóajtóig. A telefonom megállíthatatlanul csörög, egyik hívást intézem a másik után. A húgom is keres. Őt sem veszem fel. Nem érek rá családi ügyekkel törődni. És nem is akarok. Helyette a marketing igazgatóval egyeztetek. Szórakozottan fogadom a recepciós, az irodaházban dolgozók köszönését. Mivel folyamatosan beszélek, csak fejbiccentéssel viszonzom mindegyiket. A lift megáll a nyolcadikon. Még vonalban vagyok az egyik projektvezetővel, amikor látom, hogy a barátnőm is hív. Őt sem veszem fel. Visszahívni se fogom. Már hónapok óta keres. De majd. Egyszer. Ma nem érek rá. Juli az ajtajában vár türelmetlenül. Kezembe nyomja a reggeli kávémat és miközben az irodámba sietek, végig a nyomomban marad. Bontom a telefonhívást. Amíg az irodámban magamhoz veszem a prezentációhoz szükséges iratokat, elhadarom neki, milyen változásokat kérek a mai napra vonatkozóan, miket és hány órára készítsen elő, továbbá, hogy hozassa el a tisztítóból a kisestélyimet, mert holnap céges vacsorára kell mennem. Az irodából kifelé menet Juli beszél hozzám. Tegnap volt a harminckilencedik születésnapom, sikeresen feldolgozta az összes üzenetet, mindenkinek válaszolt a nevemben. Kicsit felbosszantom magam. Ez egy teljesen felesleges jelzés számomra. Megkértem rá. Nyilvánvaló, hogy elintézte. Nincs időm ilyesmikre. Megcsörren a telefonom. Fogadom a bejövő hívást. A céges jogász. Felemelem a tenyerem Juli felé, hogy hagyja abba a beszédet, majd hátat fordítok neki. Kezemben az iratokkal iszom néhány kortyot a kávéból, megválaszolom a jogász két kérdését. Sietnem kell, hogy pontosan odaérjek a meetingre, mégis visszafordulok, megkérem Julit, hogy kilenc harmincra foglalja le nekem az egyik kis tárgyalót. Vegye magához azokat az iratokat, amelyeket nyolc negyvenötre a jogász az asztalomra tesz. Várjon a dossziéval az ajtó előtt, hívja oda a kollégát. Megtanulta, hogy nem kérdez. Jegyzetel. Tudom, mindent el fog intézni. Két éve az asszisztensem. Ő bírja eddig a legrégebb ideje. Kedvelem, mert igen hatékony. Kezébe nyomom a félig teli kávéspoharam és gyors léptekkel elsietek.

 

A meetingre két perccel előbb érkezem, gyorsan összerendezem a papírokat, kiosztom, amiből több példány van, beindítom a projektort. Konstatálom, hogy mindenki a helyén. Megszoktam. Nálam sosincs késés. Gyorsan megtanulták. Ötvenhét perc alatt minden, amit szeretnék átmegy. Az összes ötletemet egyhangúlag jóváhagyják és mindenki pontosan tudja, mi a feladata. Mit és mikorra várok el tőlük. Tudom, nagyon jó vagyok abban, amit csinálok. Nincs időm a kollégákkal csevegni, két perc múlva el kell intéznem az elbocsátást. Juli üzenetet ír, hogy melyik tárgyalóba menjek. Amíg odaérek, átkapcsolom a fejemben a gondolatokat az elbocsátásra. Tizenkilenc percem van rá. Az ajtóban átveszem a dossziét Julitól, megacélozom magam, lenyomom a kilincset és belépek. A kolléga már ott ül. Köszöntöm, közben helyet foglalok. Ellentmondást nem tűrően közlöm a tényt, az okokat, valamint, hogy miért célszerű elfogadnia és aláírnia így a munkaszerződés megszüntetését, ahogy van. Előbb sérteget. Szívtelen, könyörtelen szukának nevez. Nem veszem figyelembe. Aztán kőszívű, hülye picsának titulál, azt mondja, az összes kollégám gyűlöl. Lepereg rólam. Nekem csak annyi a célom, hogy így és ebben a formában aláírja a munkaszerződés megszüntetését. Megint nekem támad. Közlöm vele, hogyha nem viselkedik emberhez méltón, akkor ki fogom kísértetni az irodából. Azt levideóztatom és felteszem az internetre. Továbbá, a céges telefonja részletes hívólistáját és a céges naptárát elküldöm a feleségének. Végre csend lesz. Ő is tudja, én is tudom. Félrekúr. Ezek után közlöm vele, nekem mindegy, ha nem írja alá, akkor itt a másik papír, mely szerint fegyelmivel bocsátom el. Mi legyen? Természetesen ezek után hajlik a jó szóra. Felhívom Julit, megkérem, küldjön egy biztonsági őrt. Amikor megérkezik, a kollégát rábízom és megkérem, most azonnal pakolja a cuccait és haladéktalanul hagyja el az irodát. Megnyugtatom, ha rendesen viselkedik, feltűnésmentesen távozhat. A biztonsági őr természetesen elkéri a laptopját és a céges telefonját most rögtön. Elköszönök tőlük és ahogy kilépek a tárgyalóból, máris hívom a főnököm. Közlöm vele, hogy Henrik aláírta a papírokat,  minden rendben. Egy „Oké” a válasz. Nem is számítok másra. A főnököm tisztában van vele, hogy amit rám bíz, az el van intézve. Pusztán formaság, hogy közlöm is vele. Mikor leteszem a telefont, látom, anyám megint keresett. Mivel kilenc percem maradt odaérni a következő megbeszélésre, megkérem Julit, hívja vissza anyámat és ha olyan az ügy intézze el. Elszaladok a mosdóba, utána az irodámba sietek. Megiszom a kávé maradékát, magamhoz veszem az újabb mappákat. Délután fél háromig egyik megbeszélésről a másikra futok. Mivel nincs időm enni, Juli az asztalomra tesz három diétás kekszet és egy fehérje turmixot. Amíg lediktálok neki egy levelet, elfogyasztom a „gyors segélyt”. A lifthez menet megkérdezem, mi volt anyámmal. Kiderül, az unokaöcsém születésnapjára akart figyelmeztetni. Juli megnyugtat, hogy kiszalad, vesz ajándékot, becsomagolja és a nevemben eljuttatja neki. A születésnapi zsúrról kimentett. Tökéletes. Megszólal a telefonom. Fogadom a hívást. A HR osztály. Idén nem voltam még szabadságon és mivel november van, sürgetnek, ki kell vennem a bent maradt napokat. Nem érek rá erre, ezért kimentem magam a hívásból. Teljesen kilátástalan, hogy szabadságra menjek. Ha egy nap kétszer ilyen hosszú lenne, akkor is folyton maradna tennivalóm. Amúgy értelme sincsen. Minek és hova mennék?  Miközben a lift leér velem a földszintre, magamban dohogok, nehogy már ők akarják megmondani, akarok-e szabadságra menni, vagy sem!

Az épület előtt ott vár a céges kocsi a sofőrrel. Fél óra, míg odaérünk a tárgyalópartnerhez. Kihasználom az időt, néhány levelet megválaszolok, közben telefonokat intézek. Konstatálom, hogy megérkeztünk, bontom az utolsó telefont és az irodaépületbe sietek. Kimerítő, másfél órás megbeszélés következik, de létrehozom a várva várt fúziót. Nincs időm örülni neki, mert késésben vagyok, úgyhogy még meleg a tenyerem a partner kézfogásától, amikor a tárgyalóterem ajtaján kilépve már a telefonomért nyúlok. Hívom Julit, mit, hogyan szervezzen át. Közben látom, az elmúlt másfél óra alatt negyvenkilenc emailem érkezett. Felsóhajtok és olvasni kezdem őket.

Mire visszaérünk a céghez, mindegyikkel végzek. Az irodámba sietek, a telefonomat Juli kezébe nyomom, megkérem, harminc percig senki ne zavarjon. Ennyi idő kell a holnapi prezentációk összeállításához. Lett volna rá egy órám, ha nem húzódik el az előző tárgyalás. Gyűlölöm, hogy az emberek nekilátnak semmiségekről csevegni egy üzleti megbeszélésen. Időpazarlás! Harminc perccel később már úton vagyok a főnököm irodája felé. Tizenkét perc alatt megkapom az új feladatokat. Folytathatom a munkát.