A csók

 

Leszállok a repülőről, átmegyek a biztonsági ellenőrzésen, majd megállok a csomagkiadónál. Olyan izgatott vagyok, hogy remegnek a lábaim. Nézem a fekete futószalagot, ahogy megy körbe-körbe, rajta több tucatnyi bőrönd kering. A legtöbb fekete, az enyém kanári sárga, úgyhogy bízom benne, gyorsan észreveszem majd. Mivel semmi sárga színt nem látok, türelmetlenül várakozom tovább. Hirtelen belém hasít egy gondolat: „Hogy kerülök én egyáltalán ide? Úristen! Képes voltam egy randevúért órákat repülni. Negyvennégy évesen! Nekem teljesen elment az eszem! Eljönni egy idegen országba. Mi van, ha…?” Megrázom a fejem és hirtelen megpillantom a bőröndömet. Odalépek érte, felkapom a szalagról, majd a kijárat felé veszem az irányt.

A reptér előtt keresek egy taxit, bemondom a hotel címét és elhelyezkedem a hátsó ülésen. A reptértől a hotelig jó fél óra az út. Ricsi már valószínű a szállodában van. Ránézek az órámra, negyed három. A randevúnk pontban öt órakor lesz. A gondolatra izgatottság fut végig rajtam.


Kifizetem a taxit, bejelentkezem a recepción, elindulok, megkeresni a szobámat. A hatodik emeletre visz a lift, kiszállok, gyorsan rálelek a szobaszámra és benyitok a kulcskártyával. Azonnal megpillantom az asztalon a hófehér spanyol jázmin csokrot. Elmosolyodom.

 

Mellette egy kis bokréta százszorszép, és egy nagy tál eper. Nagyot dobban a szívem. Egyik este a növények szimbolikájáról beszélgettünk. Tudom, hogy az eper szerelmet jelent és nem csak azt. Leteszem a bőröndöm és a számba veszek egy szem illatos, piros gyümölcsöt.

Eszembe jut, hogy egyik este megszórtam cukorral pár szem epret és miközben beszélgettünk kézzel szemezgettem a tálkából. Mivel vele mindig olyan felszabadultan és spontán érzem magam, egyszerűen csak jóízűen falatoztam, és mint rájöttem le-lenyalogattam az ujjaimról a cukros eperlevet. Később azt írta nekem: „Szeretem az epres hangod.” Így az epres hangom amolyan titkos kis szófordulat lett köztünk. És az eper szerelmet jelent, mint nem sokkal később megtudtam tőle.

Kézbe veszem a telefonom és keresni kezdem a százszorszép jelentését. „Hű szerelem, tisztaság, szerelem, mely mindent meghódít” – olvasom a képernyőn. A spanyol jázminnak nem kell utánanéznem, mert az a kedvenc virágom.  Érzékiséget jelent.

Megfordulok és az ágy mellett az éjjeliszekrényen megpillantok egy szál fehér íriszt. Megnézem a jelentését: „Tisztaság”. Pillantásom a vázához támasztott borítékra siklik. Az ágy szélére ülök, kézbe veszem a borítékot. Remegő kézzel bontom ki. Angolul van írva. A fejlécen ez olvasható: Divorce document. Hirtelen semmit se értek. Egy posztit van a dokumentumra tűzve. Kézírással ez áll rajta: „Nem miattad! Érted a gyorsított eljárás lett. Mert teljesen tiszta lappal, tiszta helyzetben szeretnék ma találkozni Veled. Szabad emberként, mert…” Annyira reszketnek az ujjaim, hogy nagyon nehezen boldogulok az olvasással. Pár sor után rájövök, hogy ez Ricsi hivatalos válási papírjának a fénymásolata. Tudtam a zűrös házasságáról, a két éve tartó se veled, se nélküled állapotról, hiszen mindenről őszintén beszélgettünk. Erről viszont nem tudtam. Érzem, ahogy az arcomon könnyek csorognak. Magam sem tudom, miért sírok pontosan. Olyan meghatottságot, és melegséget érzek. Hogy valaki ennyire figyeljen rám. Hogy valakinek ennyire fontos legyen… Hogy én ennyire fontos legyek valakinek. Letörlöm a könnyeimet, felkelek és az asztalhoz megyek. Gyengéden megsimogatom a fehér virágok szirmait. Micsoda figyelmesség! Csordultig telik a szívem boldogsággal.

Van még két órám, úgyhogy kipakolom a bőröndömet, majd vizet engedek a kádba. Míg folyik a víz észreveszem a mini bárt. Nem szoktam inni, de úgy érzem, most szükségem van egy italra. A vodka mellett döntök. Nem bajlódom pohárral, egyszerűen kiiszom az apró üvegből. Az alkohol jólesőn szétárad a bensőmben.

 

Levetkőzöm, a fürdőbe megyek. Konstatálom, hogy egy icipicit se lettem nyugodtabb. Belépek a kádba, majd elnyúlok a jó meleg, illatos vízben. Hátradöntöm a fejem egy idegen ország idegen fürdőszobájának idegen kádjában. Becsukom a szemem és hagyom, hogy elkalandozzanak a gondolataim.


Ricsi a munkatársam. Ő a cég kanadai kirendeltségénél dolgozik Vancouverben én pedig Budapesten. Úgy öt hónapja beszéltünk először egy videó meeting keretében, persze nem kettesben. Legalább tizenketten vettünk részt az értekezleten. Aztán a projektet megkaptuk mi ketten, ami nekem nagy előrelépés volt szakmailag. Ugyanezen a napon amilyen szép ívet vett felfelé a karrierem, úgy áldozott le a magánéletem. A férjem hirtelen rájött, mennyivel jobban mutat egy huszonkét éves lány mellett, így Zoéhoz költözött. Aki magas, karcsú, szőke, hatalmas kék szemekkel és issza a férjem minden szavát. Nem mellesleg mindösszesen egy évvel idősebb az ikreinknél. Szóval Krisztián Zoénál, a lányaink egyetemen. Nekem maradt a munka és esténként a borba és jégkrémbe fojtott önsajnálat. Egy hét bormámoros este után arra jutottam, hogy minden áron szeretném megmenteni a házasságom. Így aztán hozzáfogtam az önátalakításhoz. Fodrász, kozmetikus, néhány új ruha és megvettem az edzőterembe is a bérletet. Egy hónappal később a kollégák bókjaiból tudtam, jó úton járok. Közben Ricsivel napi szinten egyeztettünk a munka kapcsán és a projekt rendkívül jól haladt. Aznap, mikor a főnököm behívatott és amellett, hogy szuperlatívuszokban beszélt a munkámról, előléptetést ajánlott, Krisztiánnal sikerült összehozni egy közös ebédet. Elégedetten láttam, hogy szinte leesett az álla, mennyire megváltoztam. Még bókolt is nekem. Nem is keveset. Úgy tűnt, kezd sínre kerülni az életem. Két nappal később újra ebédelni hívott a férjem. Egészen kivirultam. A harmadik alkalommal már azt is megtudhattam, nem is volt olyan jó ötlet összeköltöznie Zoéval. Közben egészen megszoktam, hogy egyedül vagyok. Sőt, néha kifejezettem élveztem. Volt időm magamra, saját magamnak is tetszett az új külsőm és a férfiak érdeklődő pillantásokat vetettek rám. Ez nagyon jót tett az önbizalmamnak. Úgy tűnt, Krisztián is egyre nagyobb érdeklődést mutat irántam. Ricsivel rengeteget dolgoztunk és én nagyon élveztem a közös munkát. Úgy éreztem, minden nagyon jól alakul.

 

Aztán egyszer csak furcsa fordulatot vettek a dolgok. Azt vettem észre, hogy Ricsivel már nem csak a munkáról beszélgetünk. Rengeteget nevettünk, évődtünk. Elkezdtünk munkaidőn túl is beszélgetni. Rá kellett ébrednem, soha senkivel nem voltam még ennyire egy hullámhosszon. Egyszerre volt nagyon izgalmas és mégis olyan meghitt, otthonos érzés.

g%25C3%25A9p%2520el%25C5%2591tt%2520cs%2

Valahogy az a két hónap összefolyik az emlékezetemben. Krisztián egyre többször randevúzni hívott, de valahogy nem volt az igazi. Ezeken az alkalmakon is alig vártam, hogy hazaérjek és beszélhessek Ricsivel. Hétvégenként együtt főztünk – Skype-on. Az időeltolódás miatt Ő korai ebédet, én késői vacsorát. Órákon át tudtunk beszélgetni.
 

Rengeteg újszerű és furcsa érzés kavargott bennem. Nem volt már kedvem Krisztiánnal randevúzni. Minden időmet Ricsivel akartam tölteni. Kezdtem bepánikolni a saját viselkedésemtől és főleg az érzéseimtől. Hiszen ennek semmi értelme! Hogy vonzódhatok valakihez, aki több, mint kilencezer kilométerre van tőlem? Pláne, akivel sosem találkoztam igazából. Itt az életem. A házasságom, amit rendbe kellene hoznom és úgy tűnik a férjem nagyon is nyitott erre. De… Én mégsem ezt éreztem. Én Ricsivel akartam lenni. Néha esténként csak feküdtem az ágyban és azt éreztem, szinte fáj a hiánya. A beszélgetéseink egyre mélyebbek és meghittebbek lettek, majd elkezdtek egyre intimebbé válni. Mindenről őszintén beszéltünk, így pontosan tudtam, két éve hol válnak, hol nem a feleségével, ahogy Ő is tudta, mi történik az életemben, a házasságommal és velem.

 

Közben Krisztián nem adta fel. Addig könyörgött, míg végül elfogadtam egy újabb ebédmeghívást. Azzal állt elő, mennyire megbánta az egészet, szeretne hazaköltözni és bármire hajlandó, hogy megbocsássak neki. Ott ültem az étteremben. Néztem a férfit, aki több mint huszonöt éve az életem része. Aki iszonyú jóképű, és az idővel csak még vonzóbb lett. Magas, kisportolt, széles vállú, ápolt és elegáns. A tudatom valami csalfa módon összehasonlította Ricsivel. Aki nem olyan magas, inkább mokány. Akinek nem olyan dús a haja. Aki nem olyan jóképű, inkább már-már csúnya. A hatalmas, kissé ferde orra, a túl sűrű szemöldöke, a karakteres vonásai. De a szeme. A különleges színű szeme, amiben annyi, de annyi érzés tud megcsillanni és ó, persze a gyönyörű, érzéki cakkos szája. Mert a szája az valami csodaszép. Érzem, ahogy elkalandozom.

 

Visszarángatom magam az asztalhoz. Krisztián. A férfi, akit őszintén szerettem. Aki megcsalt, becsapott és elhagyott. A gyerekeim apja. És igazából nem éreztem semmit. Nem éreztem a bizsergést, a vágyat, a szenvedélyt. Nem voltam csalódott, vagy dühös sem. Olyan volt, mint egy kedves régi barát. Miközben azt ecsetelte, milyen csodálatos vagyok, még mindig mennyire szeret és mekkora egy ökör volt, hogy majdnem hagyta ezt az egészet elveszni a saját hülyesége miatt, megszólalt a telefonom. Üzenetjelző hang. Ránéztem. Email Ricsitől. Úgy éreztem, nem tudok várni, hogy megtudjam mit küldött. Elnézést kértem és közben megnyitottam az üzenetet. Több melléklet volt benne. Elkezdett remegni és izzadni a kezem és fogalmam sem volt, miért. Végre megnyíltak a dokumentumok. Repülőjegy. Londonba. Holnapra. Holnapra? Szállodai szobafoglalás. Csak az én nevemre. Öt napra. Holnaptól? Újabb üzenet. „Szeretnék találkozni Veled. Én már úton vagyok oda.” Annyira remegett a kezem, hogy attól féltem, elejtem a telefont. A szívem a torkomban dobogott. Nem, nem dobogott. Zakatolt. Őrülten tombolt! Hirtelen ráeszméltem, Krisztián ott ül az asztal másik felén és aggodalmasan engem néz. Felpattantam, közöltem vele, sajnálom, nem szeretném, ha visszaköltözne, majd megbeszéljük, de nekem most mennem kell. Hazafelé felhívtam a főnököm és vészhelyzetre hivatkozva szabadságot kértem.

 

Most pedig itt ülök egy londoni szálloda fürdőkádjában és majd kiugrik a szívem a helyéről, mert nemsokára élőben is láthatom. És nagyon félek is. Mert mi van, ha ezzel összetörik az illúzió? Annyiszor képzeltem el, annyit álmodoztam erről a pillanatról. Mi van, ha a valóság a nyomába se ér az elképzelésnek, az álmoknak? Nem kevésbé félek attól se, mi van, ha olyan lesz, mint az elképzeléseimben vagy akár jobb? Akkor hogyan tovább? Mi lesz…? Nem tudom eldönteni, melyiktől tartok jobban.


Kiszállok a kádból és megtörölközöm. Ahogy meztelenül megállok az egész alakos tükör előtt belém nyíllal a felismerés, hogy az elmúlt huszonöt év alatt soha senki más nem érintett meg, csak Krisztián. Ettől valamiért pánikolni kezdek. Egy másik, idegen kéz a testemen, egy idegen száj az ajkaimon… Magamra tekerem a törölközőt és a szobába megyek. Hanyatt fekszem az ágyon és percekig mélyeket lélegzem, míg megnyugszom kissé. Felkelek, belebújok a fehér ruhámba, felteszek egy leheletnyi sminket és megfésülködöm. Ránézek az órára. Indulnom kellene. Azt kérte az utolsó üzenetében, hogy már ne beszéljünk addig. Egyszerűen kopogjak be a szobájába pontban délután ötkor. Öt óra lesz három perc múlva. Belebújok a magas sarkú szandálomba és kilépek a szállodai szobám ajtaján.

Annyira remegek, hogy meg kell támaszkodnom a falnál. Mély levegőt veszek. Még egyet. Elindulok. Néhány lépés után úgy érzem, nem tartanak meg a lábaim. Leveszem a magas sarkú szandált, visszalépek a szobámhoz, kinyitom az ajtaját és bedobom őket a kis előtérbe.

 

Visszalépek a folyosóra, immár mezítláb. A szállodai puha szőnyeg a meztelen talpam alá simul. Nem tudom miért, de valahogy megnyugtató érzés. Remélem, nem futok össze senkivel. Majdnem bokáig érő fehér ruhában, furcsa, égő, szinte lázas tekintettel, remegve, mezítláb. Hosszú a folyosó, jobbra-balra ajtók nyílnak. Keresem a szobaszámot. A Hatvankilencest. Elmosolyodom. Képes volt megszerezni pont azt. Mert az a kedvenc számunk. Minden lépéssel egyre gyorsabb ütemben ver a szívem. Olyan érzésem van, mintha nem is járnék, hanem lebegnék.

woman%252520in%252520white_edited_edited

Megállok egy pillanatra, megint mély levegőt veszek. Egyszerre van bennem az érzés, hogy legszívesebben rohannék, hogy mielőbb láthassam, de jobb lenne minél lassabban menni, mert annyira izgulok. Lenézek a meztelen lábamra. Jól mutat a piros körömlakkom a meleg sötétbarna szőnyegen. Elmosolyodom erre a gondolatra. Mert olyan hiábavaló és olyan normális. Vagyis, pont, hogy nem normális. Még egy mély levegő, elindulok. Szemem a fényes sivatagi homokra hasonlító színű ajtókon. Harmincegyes. Megállok egy pillanatra, majd újra elmosolyodom. Egy boldog prímszám! Boldog. Még tizenkilenc ajtó. Ennyi választ el tőle. Ennyi választ el a boldogságtól. Már nem tétovázom. Egyre gyorsabban lépdelek. Mezítláb. A csokoládébarna puha szőnyegen. Érzem, ahogy fehér hosszú ruhám meglibben a lábaim körül. Az ajtók elmosódnak előttem. Hirtelen meglátom. Hatvankilenc. Sötét, fényes csokoládébarna számok a szépia színű ajtón.

Megállok. Megint kapkodom a levegőt. A szívem a mellkasomnak csapódik, mindkét fülemben hallom a dobogását. Már nem törődöm vele. Türelmetlen vagyok. Látni akarom. Most. Azonnal! Bekopogok. Az ajtó rögtön nyílik - még el sem hal a kopogás hangja -, mintha ott állt volna mögötte, arra várva, hogy megérkezzem. A vérem hirtelen tűzforróvá válik, áttüzesíti a bőröm és az orcámat mintha apró lángnyelvek simogatnák egy puha ecsettel. Az ajtó teljesen feltárul és ott áll Ő. A szemem próbálja befogadni a látványt. Minden egyszerre éles és elmosódott. A pólója izmos, kerek vállára feszül. Halvány szürke. Az elején mintha egy graffiti lenne. Színes. Hosszú nadrág van rajta. És mezítláb van Ő is. Keze az ajtón. A kézfeje. Gyönyörű. Hosszú ujjai. Megrázom a fejem. Képtelen vagyok felfogni, hogy teljes valójában ott áll. Biztosan belépek - bár nem tudatosul bennem a mozdulat -, de hallom, ahogy becsukódik az ajtó és a szobában találom magam. Nem tudok megmozdulni, így csak állok ott. Ő meg ott áll előttem. Maximum ötven centire. Sose láttam még élőben. Sose voltam még ilyen közel hozzá. Hallom a saját zihálásom. És hallom az övét is. Felemelem a fejem. Összekapcsolódik a tekintetünk. Írisze zöldjében aranyszín pettyek szikráznak. Pupillája hatalmas, mélyfekete. Beleveszek a szemeibe. A levegő a mellkasomban reked. Nem tudok lélegezni. Érzem, Ő sem lélegzik. Az összes sejtem valami furcsán rezonál, a gyomrom lassan liftezik, mintha belülről simogatna. A szívem olyan gyorsan ver, hogy már nem csak a mellkasomban érzem, hanem a torkomban és a nyakam két oldalán is. A gerincem mentén olyan érzetek járnak fel s alá, amiket még sosem tapasztaltam. Mindenem bizsereg. Nem tudom, mennyi idő telik el így. Tíz másodperc? Vagy két perc? Közelebb lép hozzám, hirtelen kiszakad belőlem a levegő és ugyanebben a pillanatban megérzem forró leheletét az arcomon. Egyszerre lélegzünk. Gyors, kapkodó ütemben. Arca néhány centivel még közelebb kerül az enyémhez, miközben továbbra is fogva tartja a tekintetem. Elmosolyodik. Széles, őszinte boldog mosollyal, amitől a szívem még jobban meglódul. Visszamosolyogok. Nem tudok megszólalni. Érzem, Ő sem tud beszélni. Még mindig képtelen az agyam feldolgozni, hogy itt van, hogy itt vagyok. A szívem fényévekkel az agyam előtt jár. Két tenyerét az arcomra simítja. Ebben a pillanatban érzem, elvesztem. Vagy megkerültem. Vagy mindkettő.
Nézem a gyönyörű, érzéki száját. Önkéntelenül megnyalom az ajkaimat. Az izmaim cseppfolyóssá válnak, mindenem remeg. Már csak néhány centire van egymástól az arcunk és én még mindig képtelen vagyok becsukni a szemem. Iszom a látványt. Széles járomcsontját, a homlokát, a különös színű szemét, ahogy puha árnyékot vet rá a szempillája. Pontosan látom és érzem, ugyanaz megy benne végbe, mint bennem. Ez egyszerre hat rám őrülten izgatóan és egyszerre nyugtat meg. Mintha az egész világ kifordulna a négy sarkából és valahogy mégis pont így van a legnagyobb rendben. Most van rendben. Átáramlanak rajtam az érzései és elkeverednek, összesimulnak az enyémekkel. Szinte érzem, ahogy gyengéden egymásba folyunk, mint a tenger lágy hullámai.

Ebben a pillanatban izzó vágy lobban a szemében és mély, gyönyörű érzelmek kavalkádja örvénylik a vágylángok körül. Amit látok, érzékelek, tükre az enyémnek.
Majd hirtelen megérzem a hezitálását. És tudom, nem azért habozik, hogy a pillanatot nyújtsa, és nem is azért, mert nem biztos abban, hogy fogok reagálni. Azért toppan meg egy pillanatra, mert pontosan érzi, tudja, ahogy én is, hogy abban a pillanatban, amikor az ajka az enyémhez ér, onnan már nem lesz visszaút.

Az én szívem dönt és azonnal érzékelem, ahogy benne a hezitálás lágy köddé válik, majd szertefoszlik. Még közelebb hajol felém és én becsukom a szemem. Megérzem a forró leheletét az ajkaimtól alig néhány milliméterre. Vágyat sóhajtok. A szája a számra simul. Az ajka puha, meleg, izgató. Hozzásimítom az enyémet. Mintha az egész mindenség egy hatalmas tűzijátékká válna és millió apró fényszikraként repkedne, majd hullana alá, miközben én velük együtt emelkedem és zuhanok. Ajkaim az övével együtt lassan nyílnak és ahogy a csók egyre mélyebb lesz, egyre érzékibb, vágyó, szenvedélyes úgy simulunk egyre jobban egymáshoz. A szívem átlüktet a bőrömön és pont így érzem az övét is. Olyan gyorsan ver mindkettő, mintha valami természetfölötti erő az élet ritmusát dobolná bennünk. Tenyere félig az arcomon a fülemnél és hozzáér a nyakamhoz. Kezének bőre alatt lángol az enyém. Tűz van bennem mindenhol és érzem az övét is. Mintha izzó lángcsóvák lennénk, amelyek egymás tüzét táplálják.
Ahogy ebben a tüzes forróságban összefonódom vele, hirtelen megérzem az illatát. A sok érzékelés közt, talán csak most jut el az agyamig és onnan egyenesen szétárad bennem. Soha nem éreztem még, mégis olyan otthonos, mintha mindig is bennem lett volna. Ismeretlen, de mégis, mintha a sejtjeimbe lenne kódolva. A legszebb illatnak érzem, amit valaha éreztem.

Elborítanak az érzések. Minden simogató szó, meghittség, vágy, izzás, bizalom, elfogadás, kalandvágy, szenvedély, szeretet, izgalom, veszély, őrület, ami az elmúlt hosszú hetekben kialakult köztünk egyszerre van benne ajkaink érzéki, néma vallomásában. Teljesen átadom magam neki, hagyom, hogy magával ragadjon, súlytalanul lebegek és tudom, valóban, innen már nincs visszaút.

És ahogy a karjaiban tart és én hozzásimulok, ahogy teljesen egybeolvadunk ebbe a hosszú, forró csókban, hirtelen minden félelmem, kétségem megszűnik és az összes kérdésre, amelyeket sosem tettem fel, választ kapok. Olyan a csókja, mint egy esszencia. A szerelem esszenciája. És érzem, tudom, végre hazaértem, hogy mostantól nekem az az otthon, ahol Ő van.

csók 1.jpg