Egy nap kétszer
Krisztián
1.
Amikor felébredek, a nap még alig kezdi meg útját az égen, és mivel nincs behúzva teljesen a sötétítő, egy napsugár utat tör magának a hálószobába, és épp Olívia járomcsontját simítja végig. Kicsit irigylem azt a napsugarat. Óvatosan félkönyékre támaszkodom, és elgyönyörködöm a feleségem arcában, amely így olyan békés és nyugodt. Ám ekkor megrezzen a szempillája, úgyhogy visszatartom a levegőt, mozdulatlan maradok, nehogy felébresszem. Tegnap nagyon nehéz napja volt, és az utóbbi időben amúgy is annyira kimerült, örülök, hogy végre békésen alszik. Szempillái meg-megrebbennek, biztosan álmodik, remélem, szépeket, sőt titkon abban bízom, a szerelmünkről. Mindennél jobban szeretném megsimogatni, elhalmozni csókokkal, és persze a legszívesebben gyengéden szerelmeskedve köszönteném vele a reggelt, de erőt veszek magamon, nem érintem meg, nehogy megzavarjam a pihenését. Majd később mindenre sort kerítünk. Elmosolyodom. Nagyon óvatosan felkelek, aztán ügyelek rá, hogy halkan csukjam be magam után a hálószoba ajtaját, majd gyorsan belebújok a sport cuccaimba és néhány perc múlva már a kapu előtt nyújtok. Ránézek a csuklómra, megérintem az órám szíja felett előbukkanó tetoválást, amely a feleségem kezét ábrázolja, és bele van írva a neve. Mint mindig, ujjaimmal végigkövetem a díszes betűk vonalát, aztán az órámra nézek: öt óra negyven. Mély levegőt veszek, lassan fújom ki, aztán, ahogy minden nap futni kezdek, az erdő felé veszem az irányt.
Huszonhárom éve ismerem Olíviát. Már az első pillantásra beleszerettem. Álomszépnek indult a kapcsolatunk, de hát, ahogy az lenni szokott, túl fiatalok voltunk, főleg Olívia, aki ráadásul nagyon befolyásolható, amit az akkori barátai is kihasználtak. Ennek következtében, a legnagyobb fájdalmamra másfél év után elhagyott. Eleinte iszonyúan szenvedtem, de aztán rájöttem, egész egyszerűen csak mindent meg kell tennem, hogy helyreállítsam a kapcsolatunkat. Akkor kezdtem el edzeni is, mert Olívia a legszebb nő, akit ismerek, és ő olyan férfit érdemel maga mellé, aki jól néz ki. Emlékszem, az elején mennyire szenvedtem az edzőteremben. Csak az segített, hogy minden egyes felülésnél vagy fekvőtámasznál az ő arcát idéztem magam elé, és azt képzeltem, ahogy mozdulok, csókot nyomhatok rá, meg a szájára, úgyhogy még ebben is ő volt számomra a motiváció.
Ugyanebben az időben indítottam el a saját vállalkozásomat is, mert pontosan tudtam, hogy egy nőnek biztonságra van szüksége, és azt szerettem volna, hogy amikor Olívia visszajön hozzám, mindene meglegyen. Így tehát három éven át nagyon keményen edzettem és még keményebben dolgoztam, hogy felfuttassam a vállalkozásom. Ő eközben elvégezte a főiskolát. A fülembe jutott, hogy egy fiú nagyon csúnyán becsapta, és szinte depressziós lett a bánattól. A mai napig gyűlölöm Eriket, aki hozzáért az én gyönyörű Olíviámhoz, aztán átverte, kihasználta, majd az az aljas rohadék elhajította, mint egy piszkos zsebkendőt. Ahogy erre gondolok, olyan intenzív bennem a harag, hogy azonnal ökölbe szorul a kezem. Még jó, hogy akkor ott voltam neki én, és átsegítettem ezen a nehéz időszakon. Megértette, mennyire szeretem, hogy nekem az egész életet ő jelenti, és hogy mellettem mindig biztonságban lesz. Úgy fogok bánni vele egész életében, mint egy királynővel; úgyhogy hamarosan újra egy pár voltunk, és tudtam, az egész életemet annak fogom szentelni, hogy Olíviát boldoggá tegyem. Emlékszem, amikor újra szeretkeztünk a hosszú-hosszú egymás nélkül töltött évek után, hogyan nézett akkor rám. Teljesen biztosan tudtam, hogy az edzőteremben töltött sok-sok órányi szenvedés nagyon is megérte.
Már vagy fél órája futok, érzem a lábaimban a fájdalmat, de megtanultam, hogy ilyenkor egyszerűen csak el kell terelni a figyelmemet, ezért, mint mindig, Olíviára gondolok. Szinte érzem a kezét, ahogy végigsimít az izmaimon, ez akkora erőt ad, gyorsabb tempóra is kapcsolok, hogy minél előbb meglegyen a tizennyolc kilométernyi táv, amit minden nap lefutok. Az utolsó pár percben lassítok, majd sétálva teszem meg az utat a kapuig. Amikor a házba lépek, megnyugtató csend fogad. A gyerekek a feleségem édesanyjánál vannak, akit tegnap megkértem, hogy vigye magával őket, annak érdekében, hogy Olívia ma tényleg egész nap csak pihenhessen. Ez a csend azt is jelenti, hogy az én gyönyörűm békésen alszik az ágyunkban.
Előbb a konyhába megyek, megiszom fél liter vizet, aztán levetem az átizzadt ruháimat, letusolok, majd bekenem a testem a férfiak számára készült testápolóval. Aztán megnézem magam a tükörben. Megnyugtat, amit ott látok. Vonásaim egész markánsak, államon legújabb divat szerinti ápolt borostát viselek, sötét hajam kissé hosszabb, enyhén hullámos, ami kompenzálja mennyire vékony szálú, és bár a homlokomnál már kissé kopaszodni kezdtem, tudom úgy fésülni, hogy elfedjem ezt a kis hibát. Kék szemeim fénylenek, mert a futás és a szerelem, főleg persze ez utóbbi, mindig megteszi a hatását. A tükörképre mosolygok, mert eszembe jut, amikor először találkoztunk, Olívia azt mondta, hogy ő teljesen elveszett a szemeimben. Leveszem a fürdőszobapolcról a parfümöt, amit néhány éve választott nekem. Nagyon szereti az illatát, azóta csak ezt használom, s most a fülem mögé fújok belőle egy keveset. Felveszek egy hosszú, vékony nyári nadrágot, hozzá egy lezser, lenből készült, kék inget, és visszamegyek a konyhába, hogy elkészíthessem Olíviának a reggelit. Kikeverem a palacsintatésztát, megmosom, majd kifacsarom a narancsokat. Amíg kisütöm a palacsintákat, feltöröm a tojásokat, aztán alaposan felverem őket, kis tejszínt öntök hozzá, megsózom. Ekkor éppen készen van az utolsó palacsinta, így odateszem hevülni az olajat a rántottához. Míg az olaj melegszik, egy kisebb tálba kiválogatom a legszebb eperszemeket, majd tejszínhabot nyomok a vöröslő gyümölcsök tetejére. Aztán elkészítem a rántottát, előveszem a reggeliző tálcát, amire mindent gondosan rápakolok. Megnyomom a kávéfőző gombját. Pár másodperc múlva elkészül a sűrű, illatos presszókávé, amit a legszebb csészébe öntök, aztán azt is a tálcára helyezem, majd előveszek egy apró vázát, amit háromnegyedéig töltök vízzel, és az asztalon álló virágcsokorból lecsippentek egy vörös rózsát, belehelyezem, így teszem a tálca jobb sarkára. Elégedetten szemlélem a kompozíciót, majd megfogom a tálca két fülét, és boldog mosollyal a hálószoba felé veszem az irányt. A folyosón meglátom magam az egész alakos tükörben. Megállok egy pillanatra, hogy alaposabban megszemlélhessen magam. Hosszú nadrágban, mezítláb vagyok – mert Olívia szerint a férfi így a legszexibb –, kezemben a pompás reggelit tartalmazó tálca a szerelem virágával, miközben a falon lévő óra épp nyolcat mutat, úgyhogy boldogan állapítom meg, minden tökéletes.
Mély levegőt veszek. Vajon ma melyik Olíviát találom odabent?
Fotó: medi.de
2.
Halkan benyitok a szobába, óvatosan az ablak alatti asztalkára teszem a tálcát, majd leülök az ágy szélére, és Olívia arcához hajolok. Puhán megcsókolom a szemhéját, aztán a járomcsontját simítom végig az ajkammal, egészen a füléig, majd halkan azt súgom:
– Jó reggelt, szépségem!
A feleségem lassan nyitja ki a szemét, meglep, milyen fáradt a tekintete. Átfut rajtam, hogy talán alig aludt valamit az éjjel – az utóbbi időben nagyon keveset alszik –, vagy rosszakat álmodott – az elmúlt hónapokban gyakran gyötrik rémálmok –, mindenesetre most sem úgy néz ki, mint aki kipihente magát.
– Jó reggelt – mondja alig hallhatóan.
Iszonyúan aggódom érte, de igyekszem nem mutatni ezt, úgyhogy vidám képet vágok, mosolyogva megsimogatom az arcát, majd lassan felemelkedem az ágy széléről.
– Hoztam neked reggelit – mondom. – Ülj fel, kedvesem, megigazítom mögötted a párnát, hogy ide tehessem a tálcát.
Olívia darabos mozdulatokkal ülőhelyzetbe tornázza magát. Ahogy nézem, a szívem szakad meg, hogy az én gyönyörű, energikus, szikrázó feleségem ilyen állapotban van! Gyengéden igazítom a párnát a háta mögé, majd az asztalkához lépek, megfogom a tálcát és elé helyezem.
– Nem vagyok éhes – szólal meg puha, elmosódó a hangon.
– Egyél pár falatot, gyönyörűm! A kedvenceidet készítettem neked. Látod? – mutatok a tálcára.
Nézem Olíviát, ahogy ül ott, vállai előreesve, az arca sápadt, kissé kócos göndör szőke haja a homlokába hullik, szeme alatt sötét karikák, és a máskor csodás meleg barna tükrökben semmi csillogást nem fedezek fel. Érzem, ahogy az aggodalom hullámai újra elöntenek. Az utóbbi időben gyakran ilyen. Attól félek, talán depressziós, vagy valami hasonló komoly baja van. Bármit megtennék érte, hogy jobban legyen! Az elmúlt pár hétben lesem a sóhajait, igyekszem mindent úgy tenni, ahogy neki a legjobb, ahogy kéri –, még akkor is, ha igen gyakran szeszélyes. Az egyik pillanatban még ezt akarja, a másikban meg valami mást –, mégse látom rajta a javulást. Tegnap azt mondta, szüksége van egy kis csendre, meg időre, hogy bármit megtehessen, amihez csak kedve van. Ezért találtam ki a mai napot így, gyerekek nélkül, kettesben, hogy tökéletes, nyugodt napja lehessen. Elűzöm az aggodalmam, hogy csak rá figyelhessek, és széppé tehessem számára ezt a szombatot, aztán fogom a villát, vágok vele egy darabot a palacsintából, majd a szájához emelem.
– Na, csak pár falatot édesem – mondom kedvesen –, te is tudod, hogy sokkal jobb lesz, ha nem üres a gyomrod. Ráadásul palacsinta, amit úgy szeretsz! Nagyon fog ízleni, a kedvenc lekvároddal kentem meg.
Olívia ajkai résnyire szétnyílnak, gyengéden közéjük csúsztatom a falatot. Látom, ahogy nagyon lassan forgatja a szájában, de végül lenyeli, aztán apránként sikerül belediktálnom az egész palacsintát, majd ráveszem, hogy igya meg a narancslét. Örömmel látom, mintha kissé visszatért volna a szín az arcába.
– Nem bírok többet enni – mondja csendesen.
– Semmi baj, édesem. Örülök, hogy ettél egy keveset – simogatom meg a kézfejét. Imádom a kezét, ahogy a gyönyörű, hófehér bőrén áttetszik a kék erezet. Hosszú művészujjai pedig eszembe juttatják, ahogy a testemen játszik velük, és máris érzem, hogy az ágyékom lüktetni kezd. Mély levegőt veszek, amit lassan fújok ki, hiszen tudom, türelmesnek kell még lennem, mert bár Olívia nagyon szeret szerelmeskedni, de amilyen állapotban most van, tudom, hogy meg kell várnom, míg délutánra jobban lesz egy kicsit.
– Mihez van kedved, gyönyörűm? – kérdezem tőle.
Nem felel, csak ül az ágyban előrebiccent fejjel, és egy számomra láthatatlan valamit néz a paplanon, úgyhogy gyengéden megsimogatom a haját, és megkérdezem másként:
– Festesz valamit vagy kifekszel napozni? Olvasnál inkább a kanapén vagy a függőágyban? Mit szeretnél csinálni?
– Azt hiszem… – kezdi, de nem folytatja.
– Igen? – nézek rá.
Végre felemeli a fejét, és mintha némi életet látnék a szemeiben.
– Festek – mondja egészen határozott hangon, majd lábait az ágy mellé teszi. Látom, felkelni készül.
– Csodás! – mondom. – Addig én elmosogatok, és rendbe teszem a műhelyt.
A konyhába viszem a tálcát, majd gyorsan bepillantok a műterembe. Az egész házat én terveztem. Szinte a két kezemmel építettem fel neki, a műtermet is én alakítottam ki számára, mert igazán ügyesen fest, és bár most még dolgozik a munkahelyén is, de tudom, hamarosan már csak a festészetnek szenteli majd az idejét. Az én Olíviám igazi művészlélek és nagyon tehetséges is, persze, amikor a ház épült, még épp csak a szárnyait próbálgatta, de én már akkor is tudtam, sokra fogja vinni. És valóban, mára már elég sokan ismerik a képeit, és én nagyon büszke vagyok rá! A sikereit is úgy élem meg, mintha a sajátom volna, és persze ott vagyok mellette minden kiállításon, fotózáson, interjún, azaz minden egyes jeles alkalomkor, mert én mindenben támogatom a feleségem. Mindig is tudtam, mennyire fontos számára a művészete, ezért a nappali mellett egy hatalmas műtermet alakítottam ki neki. Két fala üvegből van padlótól a plafonig, fehérek a falak és a kövezet is, mert figyelek arra, amit Olívia mond, és olyan gyakran emlegette, hogy az alkotások természetes fényben és hófehér háttér előtt a legszebbek, ezért így készítettem el számára ezt a helyiséget. Emlékszem, milyen boldog volt, amikor meglátta, a nyakamba ugrott és összecsókolt. Imádom, amikor a feleségem boldog, bármit megtennék, hogy mindig annak lássam őt. Elmosolyodom az emlék hatására, becsukom a műterem ajtaját, aztán visszamegyek a konyhába mosogatni, közben hallom, ahogy Olívia a fürdőben tesz-vesz, majd ahogy öltözik és végül a műterem ajtajának csukódását. Szinte látom magam előtt, ahogy festékfoltos kezeslábasában megáll az üres vászon előtt, majd egyszer csak kézbe vesz egy ecsetet, aztán munkához lát. Sokszor lestem meg alkotás közben, és mindig lenyűgözőnek találtam, ahogy teljesen bele tud feledkezni, közben boldog mosoly játszik az ajkain. Most is abban bízom, ha festhet a maga csendjében, akkor ebédidőre sokkal jobban lesz. A műhelybe megyek, elkezdem a rendrakást, de nem egészen egy óra múlva eszembe jut, hogy viszek neki valamit inni, mert Olívia enni, inni is elfelejt munka közben. Még szerencse, hogy én nagyon szeretek gondoskodni róla és odafigyelek rá. Készítek egy jeges gyümölcsturmixot, szederből, ribizliből és eperből, mert tudom, mennyire szereti, majd halkan benyitok a műterembe. A rémület azonnal a padlóhoz szegez, csak állok az ajtóban földbe gyökerezett lábbal, nem vagyok képes megmozdulni.
Fotó: istockphoto.com
3.
Olyan az egész, mint valami horrorfilm jelenete. Látom a vásznat, ami koromfekete, a tetejétől az aljáig két elmosódott vöröslő tenyérnyom, mintha két véres tenyér csúszott volna végig rajta, a vászontól jobbra Olívia áll egy vörös tócsában. Ahogy ránézek, elejtem a poharat, ami hangos csattanással a kőre esik, aztán csak nézem, ahogy az üvegszilánkok pattognak a kövezeten. A feleségem a zajra ijedten megpördül, az arca is csupa vér, ajkán furcsa mosoly játszik. Felordítok, azonnal odarohanok hozzá, közben az agyam lassan feldolgozza a látványt, zsebkendőt veszek elő, észreveszem, hogy a jobb szemöldöke felett van egy vágás, onnan csorog a vér, rászorítom a zsebkendőt, aztán magamhoz ölelem őt, és érzem, mennyire merev minden izma. Ahogy átölelem, a vásznat nézem, ami szinte megdelejez, nem tudom levenni róla a tekintetemet, miközben legszívesebben letakarnám valamivel, hogy ne is lássam, és most már teljesen biztos vagyok benne, baromira nem volt jó ötlet, hogy ma pont festeni akart, én meg hülye vagyok, hogy hagytam!
– Semmi baj – suttogja Olívia. – A véremmel festettem. Egyedi alkotás.
Szerintem megbomlott az elméje! De persze nem mondom ezt ki hangosan, mert tudom, az én feladatom most az, hogy megnyugtassam és biztonságba helyezzem. Muszáj higgadtnak maradnom, hiszen a feleségemnek nagyon nagy szüksége van rám! A fürdőszobába kísérem, megmosom az arcát, kedves vagyok és türelmes. Közben vadul cikáznak a gondolatok az agyamban. Úristen, megvágta magát! Saját magát! Sokkal nagyobb lehet a baj, mint ahogy eddig sejtettem! Olíviánál valami nagyon nincs rendben! Valami baj van az elméjében!
Kényszerítem magam, hogy semmi ilyesmit szóba ne hozzak, úgyhogy csak a gyakorlati teendőkre összpontosítok. Látom, hogy a seb szerencsére nem túl mély, úgyhogy lefertőtlenítem, ragtapaszt teszek rá, de gyorsan átázik, ezért gézt veszek elő, több lapot egymásra teszek belőle, úgy ragasztom le a sebet, miközben Olívia a kád szélén ülve némán tűri.
– Véres az inged – mondja.
Magamra nézek, látom, valóban az, úgyhogy miután ellátom a feleségemet, leveszem az ingem, majd megnyitom a kád csapját.
– Te is csupa vér vagy – nézek rá. – Meg kell fürdened.
Vetkőztetni kezdem.
– Egyedül akarok fürdeni – mondja. – Kimennél?
– Rendben leszel? – nézek rá.
Bólint, úgyhogy kimegyek a fürdőből, de képtelen vagyok eltávolodni az ajtótól, annyira aggódom érte, fülemet a pácoltfa-felületre teszem. Hallom, ahogy a vízbe ereszkedik. Csak reménykedem, hogy nem akar kárt tenni magában újra! Mi történhetett az elméjével? Mi lehet vele? Most már bármikor rájöhet ez, és akármikor kárt tehet magában? Hogy fogok tudni vigyázni rá? A félelem összeszorítja a torkomat, látnom kell, mit csinál ott bent, nehogy újra baj legyen, ezért lehajolok és bekukucskálok a kulcslyukon. Látom, ahogy a vízben fekszik, fejét megtámasztja a kád peremén. Arra gondolok, hogy néhány perc alatt talán nem érheti baj, úgyhogy elszaladok, felveszek egy tiszta inget, aztán a konyhába sietek. Sajnos közben elhaladok a műterem előtt, és akaratlanul rápillantok a festményre, amitől összerázkódom. Baromira nem tetszik nekem! Mély levegőt veszek, gyorsan keverek két koktélt, aztán kezemben az italokkal a fürdőbe megyek. Ahogy benyitok, Olívia összerezzen a hangra, majd hallom, amint nagyot sóhajt. Leülök a kád szélére, és a kezébe nyomom az egyik italt, amibe azonnal belekortyol, majd egy hajtásra megissza. Mostanában túl sokat iszik! Persze nem adok hangot ennek sem, most az a fontos, hogy a feleségem megnyugodjon, úgyhogy kedvesen rámosolygok.
– Megfürdetlek – mondom neki.
– Kérek még egyet! – adja vissza a kezembe az üres poharat.
Magamban azon tanakodom, hogy a saját érdekében megtagadjam-e a kérését, mert egyáltalán nem tesz jót neki az alkohol, vagy hagyjam rá, hiszen nagyon nincs jól. Úgyis itt vagyok, hogy vigyázzak rá, és végül úgy döntök, inkább eleget teszek annak, amit szeretne, így a saját poharam a mosdókagyló szélére teszem, aztán megyek, keverek még egy italt neki. Visszaviszem, a kezébe adom. Legnagyobb bánatomra ezt is egy hajtásra issza meg, ami megerősíti bennem, hogy nagyon kell rá figyelnem. Ugyanis az utóbbi időben elő-előfordul, hogy többet iszik a kelleténél, és bár a rajongásig szeretem a feleségem, de neki is megvannak a gyenge pontjai. Például, amikor iszik, sokkal közvetlenebb másokkal, ami már nem egyszer adott okot félreértésre, ezért, ha olyan helyre megy, a közelében kell lennem, mert tudom, bármikor szüksége lehet rám, és én szeretem Olíviát biztonságban tudni. A másik nagy hibája, hogy elképesztően naiv és befolyásolható. A barátnői pedig sajnos nagyon nincsenek rá jó hatással, és biztos vagyok benne, hogy a jelenlegi helyzetében nagyon is ludasak, mert teletömik a fejét mindenféle baromsággal. Hirtelen iszonyú düh fog el, ahogy rájuk gondolok, érzem, hogy ökölbe szorul a kezem, aztán gyorsan megrázom a fejem, nekem itt és most az én Olíviámra kell figyelnem, minden más ráér.
Elveszem tőle a poharat, majd kezemet a vízbe merítem, és gyengéden elkezdem lemosdatni, ő pedig a kád peremén nyugtatja a fejét. Néha odapillantok, hogy elgyönyörködhessek az arcában, mert hiába ismerem huszonhárom éve, ugyanolyan őrülten szerelmes vagyok belé, mint amikor először megláttam. Észreveszem, ahogy a szempillája meg-megrebben. Bármit megadnék érte, ha tudnám, mire gondol, miközben selymes bőre és testének ívei a kezem alá simulnak, aztán érzem, hogy merevedésem lesz. Őrülten kívánom őt! Kezem a combja belső felére csúsztatom, gyengéden szappanozom, erre kissé összébb zárja a combjait, ami olyan érzés nekem, mintha az arcomba csapna egy ajtót, de önuralmat parancsolok magamra, hiszen most az a fontos, hogy ő jól érezze magát, nem rólam szól ez a nap. Megint az arcára pillantok, látom megfeszülni az ajkait, tehát tudom, most még nem áll készen a szerelmeskedésre. Mindennél jobban ismerem a legapróbb rezdüléseit, és persze elfogadom ezt is, mert nekem egyedül ő a fontos, az ő boldogsága; annak biztosan örülni fog, ha simogatom, és jó lesz neki. Velem nem is kell törődnie!
– Csak, hagyd, hogy kényeztesselek – súgom neki –, semmi mást nem szeretnék, csak kényeztetni téged.
– Később – leheli, de nem nyitja ki a szemét.
Ez az egy szó, megint egy arcomba csapott ajtó, hiszen neki semmit sem kellene tennie, csak elfogadni a kedvességemet, amit szerelemből és önzetlenül adok. Tudom, hogy nem ezt érdemlem, és legszívesebben meg is mondanám neki, de aztán arra gondolok, milyen állapotban van jelenleg, úgyhogy erőt veszek magamon, és tovább fürdetem. Pár perccel később készen vagyunk, és a törölközőért nyúlok.
– Gyere, kedvesem, megtöröllek – mondom kezemben a fürdőlepedővel.
Lassan kiemelkedik a vízből, nézem, ahogy gyönyörű testén megcsillannak a vízcseppek, és önkéntelenül csúsznak ki a számon a szavak:
– Ó, Olívia! Gyönyörű vagy! Csodálatos!
Nem felel, csak lehajtja kissé a fejét. Gyengéden köré terítem a törölközőt, majd alaposan végigdörzsölöm a testét. Aztán kiszáll a kádból, elé térdelek, és egyenként kezembe veszem karcsú lábait, közben felnézek rá, de ő nem néz rám, amivel megint fájdalmat okoz nekem.
A karjaimba veszem – bár kislányosan tiltakozik ellene, ami annyira aranyos! –, és a hálóba viszem, aztán gyengéden az ágyra fektetem és csókolni kezdem.
– Csak hadd okozzak neked örömet, édesem – lehelem a fülébe. Biztos vagyok benne, az, hogy csak az ő gyönyörét keresem, ráébreszti majd, milyen csodálatos a mi szerelmünk, és akkor végre megnyugszik és ellazul kicsit.
Végigcsókolom az egész testét, persze azonnal elönt a vágy, de uralkodom magamon, mert semmi mást nem akarok, csak, hogy neki jó legyen, az én gyönyöröm ráér. Már a hasánál járok, amikor megérzem kezét a fejemen. Felujjongok, hiszen végre egy szeretetteli gesztus, amitől egyre biztosabb vagyok abban, jól tettem, hogy nem hátráltam meg és kitartó voltam. Szóval fellelkesülten csókolom tovább, aztán óvatosan nyitom szét a combjait, és a lába közé hasalok. Hosszú-hosszú percekkel később összerándul, majd halk nyögés hagyja el az ajkát, és elmondhatatlanul boldog vagyok, amikor az ajkamon mosollyal felnézek, és látom az arcán a gyönyör nyomait. Melléfekszem, simogatom, szerelmet súgok a fülébe, aztán szorosan magamhoz ölelem, ő meg hozzám bújik, és végre olyan szép kerek a világ, hogy legszívesebben fütyörészni kezdenék, de csendben maradok, mert tudom, Olívia szereti a csendet.
Még egyenletes légvételét hallgatom, arra gondolok, hogy bárcsak egy ilyen tökéletes pillanatban halnánk meg, így együtt.
Fotó: istockphoto.com
4.
Egy órával később kint fekszik a napozóágyban, én meg a konyhaablakból gyönyörködöm benne, közben odakészítem az ebédet, és amíg fő a spanyol ragu, viszek neki egy alkoholmentes koktélt, aztán kezemben a szépen feldíszített pohárral leülök mellé a napágyra.
– Eltakarod a napot – mondja. – Átülsz a másik napágyra?
Ettől a néhány szótól, de főleg a hangjában megbújó elutasítástól teljesen kikészülök! Mindent, de mindent érte teszek, lesem minden kívánságát az elmúlt húsz év minden pillanatában. Az utóbbi hetekben meg különösen odafigyelek rá, ma pedig végképp mindent azért teszek, hogy a legcsodásabb napja lehessen, és végre pihenhessen. Bármit megtehessen, amihez csak kedve van, hát miért zavarja, hogy a napágya szélén ülök?! Hát ennyit sem érek neki? Hát ennyit se számítok? Ennyire nem értékeli az erőfeszítéseimet, ennyire semmit se jelent neki, hogy érte élek, hogy minden pillanatban érte dobog a szívem? Eltakarom előle a napot?! Most komolyan?! Persze, én csak egyszerű kétkezi munkás vagyok, ő meg főiskolát végzett gyógytornász, meg egyre ismertebb festőművész, és mióta rajongói vannak, mintha kicsit a fejébe szállt volna ez az egész! És akkor még ott vannak a barátnői, azok is folyamatosan baromságokkal tömik a fejét! Mert biztosan tudom, az én Olíviám magától nem érezne így. Ő megbecsül engem, pontosan tudja, mennyi mindent köszönhet nekem, de annyira befolyásolható, és az idióta barátnői kihasználják ezt! De mit tudnak ők?! Mégis, ki asszisztálja végig, amíg egy-egy nehezebb alkotáson dolgozik, és kinek kell végignéznie, ahogy közben szenved? Nekem! És ki gondoskodik közben is róla, hogy egyen-igyon rendesen? Persze, hogy én. Ki hurcolja kocsival jobbra-balra, hogy még vezetnie se kelljen? Ki áll mellette minden kiállításon, ki fogja a kezét az interjúk alatt? Természetesen én! Megígértem neki húsz évvel ezelőtt, hogy sosem engedem el a kezét, és én betartom, amit ígértem. És ezt ő is pontosan tudja, csak telebeszélték szegénykémnek a fejét. Megenyhülök erre a gondolatra. Mostanában olyan kiszámíthatatlan, és nagyon nehéz nekem vele, de mindennél jobban szeretem őt, és tudom, ezen is túl leszünk majd, mert együtt mindenre képesek vagyunk. De ebben a pillanatban nem tudom, mit tehetnék még azért, hogy boldognak lássam? Még mit adjak neki és hogyan? Egyszerre vagyok zavarodott, végtelenül szomorú és kurvára dühös. Persze nem rá, hiszen Olíviára sosem tudnék haragudni, hanem a hülye barátnőire! Miattuk ilyen! De mégis, miért zavarja, hogy a napágya szélén ülök?
– Hát már a napágyad szélére sem ülhetek? Miért zavar ez téged? – bukik ki belőlem végül önkéntelenül.
Látom, ahogy összerázkódik. Azonnal megbánom, hogy kicsúszott a számon, de szerintem semmi rosszat nem tettem, miért rezzen akkor így össze? Ennyire bizonytalan, ennyire ki van fordulva önmagából? Meg szeretném nyugtatni, úgyhogy kinyújtom a kezem, és simogatni kezdem a combját.
– Ne haragudj Olívia! – mondom. – Csak olyan tanácstalan vagyok. Annyira szeretném, hogy csodás napod legyen, és mindent, de mindent azért teszek, hogy jó legyen neked ma. Hogy csak pihenned kelljen, szabadon megtehess bármit, amihez csak kedved van, és semmire ne legyen gondod. Tudom, mire vágysz, mit szeretsz, és ezt mind-mind meg akarom adni neked, ezért is ültem ide, amíg fő az ebéd, a kedvenced – nézek rá mosolyogva –, hogy simogassalak kicsit, mert tudom, mennyire szereted a gyengéd érintéseket. Én olyan nagyon szeretlek téged, édesem, ki akarom ezt fejezni számodra minden lehetséges módon. Mindennél jobban szeretlek, Olíviám! – suttogom a füléhez hajolva, és csókot nyomok az arcára. Biztos vagyok benne, ez megnyugtatja.
Egy darabig meghitten ülünk így, közben gyengéden simogatom, de aztán be kell mennem a konyhába, hogy időben elkészüljek az étellel. A következő óra gyorsan eltelik. Elzárom a gázt a ragu alatt, aztán a teraszon megterítek, szedek mindkettőnknek; nem vele szembe ülök le, hanem mellé, hogy meg tudjam érinteni közben, és meg-megsimogatom a kezét, a karját, a combjait vagy a kézfejét. És bármennyire aggódom is, igyekszem folyton mosolyogni, kedvesen beszélgetni vele. Röviden ugyan, de legalább néha mond valamit, ezt nagyon jó jelnek veszem.
– Mihez van kedved délután? – kérdezem tőle, miközben leszedem az asztalt.
– Szeretnék elmenni, meginni egy kávét Borival.
Na, nekem ebből elegem van!
Fotó: life.hu
5.
Azt szerettem volna, hogy töltsük az egész napot kettesben, csendesen, meghitten, szerelmesen, hogy egész nap csak pihenhessen és semmire se legyen gondja. Meg is beszéltük, hogy így lesz, de mint ez is mutatja, a feleségem az utóbbi időben teljesen meg van keveredve, totálisan kiszámíthatatlan, pillanatok alatt képes elfelejteni, mit szeretett volna az előző percben! Még ennél is rosszabb, hogy képes semmibe venni, amiben megegyeztünk, vagy akár engem. Talán ez a legfájóbb számomra! Volt olyan alkalom, hogy azt mondta, egyszerűen csak egyedüllétre van szüksége, úgyhogy fogtam a gyerekeket, és elvittem őket kirándulni, hogy alkothasson. Két nappal később mégis azt vágta a fejemhez, nem bírja, hogy annyi minden hárul rá, mindent neki kell csinálnia, és így nem lehet alkotni, mert semmi ideje sincs magára. Aztán sokszor csak hagyom, hogy kiüljön a kert végébe, a nagy sziklára – azt mondja, meditál, mert az jót tesz neki, és szüksége van rá –, így addig én a házban maradok a gyerekekkel, hogy ne zavarjuk. De egyik nap, amikor megint meditálni ment, és már jó ideje nem jött vissza, nagyon aggódni kezdtem, hogy valami baja történhetett, kimentem hát megnézni, erre azt láttam, hogy a telefonján ír valamit. Persze, hogy belém mart az a furcsa érzés, mert az utóbbi időben szinte állandóan a mobilján lóg, és szerintem ez már súlyos függőség, s bevallom, kicsit azon is aggódtam, hogy esetleg van valakije, amibe én biztosan belehalnék, de aztán tegnap este megint ez történt, és akkor megtudtam, hogy a barátnőjével írogat. Hirtelen feltolul bennem a tegnap este történtek emléke, és azonnal görcsbe rándul a gyomrom. Aztán félelem kúszik a gerincemen, ott motoszkál bennem, hogy lehet, mégse az idióta barátnőjével írogatott, csak a többi üzenetet kitörölte a telefonjából. Mert az utóbbi időben van egy srác, akivel mindig azonos időben van fent a közösségi oldalon, és már komolyan a rosszullét környékez, amikor meglátom, hogy mindkettőjük neve mellett ott villog a zöld pötty. Mi van, ha tényleg van valakije? Én nem tudnék élni nélküle, ő olyan nekem, mint a levegő, amit belélegzem! És soha senki nem tudná úgy szeretni, mint én, senki se tudna neki ennyi mindent megadni és így a tenyerén hordozni, ahogy én. Baromira nem szeretném, ha valaki megint csalódást okozna neki! Nem volt elég húsz évvel ezelőtt Erik, hát nem tanult belőle? Szerintem a telefonjából kitörli az üzeneteket, és nem tudom, mit tehetnék. Úgy gondolom, érthető, hogy kicsit dühös lettem tegnap, hiszen annyira féltem őt, de hogyan védhetném meg saját magától? Elhessentem az emlékeket, próbálok a mai napra koncentrálni. Mély levegőt veszek, és a legkedvesebb hangomon szólalok meg.
– Édes, azt beszéltük meg, ma kettesben leszünk és csak pihenünk. Nem lehetne másik napra áttenni a kávézást?
– Azt mondtad, azt tehetem, amihez kedvem van – feleli a szemembe nézve –, és én szeretnék meginni a barátnőmmel egy kávét.
A hajamba túrok, legszívesebben rákiabálnék, hogy tegnap még azt mondta, nyugalomra van szüksége, csak pihenne, most meg el akar menni kávézni. Miért jobb neki Borival, mint itthon élvezni a kényeztetést, amit tőlem kap? Mégis, hogy járjak a kedvében, ha percenként meggondolja magát, hogy éppen mit akar, hogy adjam meg neki, amit szeretne, ha másodpercenként másra vágyik éppen? Az őrületbe kerget! Nagyon nehéz nekem Olíviával, mert az utóbbi időben úgy érzem, hiába igyekszem, soha semmi se jó. Holott én csak azt akarom, hogy boldog legyen, hogy minden úgy legyen, ahogy ő szeretné. Természetesen ezeket nem mondom el neki, helyette így szólok:
– Rendben. Készülj össze, elviszlek.
– El tudok menni magam – feleli már-már dacosan.
– Édesem – hajolok hozzá –, szívesen elviszlek. Amilyen fáradt vagy, jobb, ha nem vezetsz – nyomok csókot a feje búbjára.
Felpattan.
– Hát már egyedül se mehetek sehova?! – kiabál rám.
Kezdek kifogyni a béketűrésemből! Ezeket a kitöréseit végképp nem értem. Fogalmam sincs, mit tehetnék ilyenkor, vagy, hogy egyáltalán mi a franc történt vele, és hogyan lehet az, hogy tizenkilenc és fél évig minden tökéletes volt, most meg egyszerre semmi se jó? Annyi realitásérzéke sincs, hogy eszébe jusson, benyomott két alkoholos koktélt? Mégis, hogy akar így vezetni? Türelmet erőltetek magamra, mert a világért sem szeretném megbántani, ezért kedvesen csak annyit mondok:
– Szerelmem, két alkoholos koktélt ittál meg, így nem igazán jó ötlet vezetni.
– Akkor taxit hívok – szegi fel az állát.
– Édesem – lépek hozzá és magamhoz ölelem –, nagyon szívesen elviszlek, ha kávézni szeretnél menni, semmi szükség taxira. Tudod, mindig és mindenben számíthatsz rám.
Ahelyett, hogy ettől megnyugodna, vagy értékelné ezt, egyszerűen kibontakozik a karjaimból, és a kert irányába masírozik. Mivel ez megint olyan mintha az arcomba csapta volna az ajtót, azt hiszem, jogom van kicsit megsértődni és fájdalmat érezni. Ma már sokadszorra bánt meg, ezért hagyom, hadd menjen, aztán sóhajtva hozzálátok a mosogatáshoz, és remélem, mire végzek, lehiggad.
Miután mindent elpakolok, és rendet teszek a konyhában, elindulok megkeresni Olíviát. Kint fekszik a függőágyban egy könyvvel.
– Mikor induljunk? – kérdezem.
– Már nincs kedvem menni – mormogja.
Komolyan mondom, egy szentet is kihozna a béketűréséből! Kicsit topogok, mert nem tudom, mihez kezdhetnék. Abban biztos vagyok, hogy semmi kedvem veszekedni, nem fogom hagyni, hogy tönkretegye a saját pihenős napját, úgyhogy végül így szólok:
– Rendben, ahogy szeretnéd, életem. Akkor főzök egy kávét neked – azzal visszamegyek a konyhába.
Amikor kész a sűrű, zamatos fekete, kis csészékbe öntöm, a teraszra viszem. Szólok Olíviának, jöjjön kávézni. Aztán látom, hogy felém néz, majd bosszúsan lecsapja a könyvet. Arra gondolok, hogy olyan, mint egy makrancos tinédzser, de annak örülök, hogy elindul, aztán felsétál a teraszra, és kézbe fogja a csészét.
– Gyere, ülj mellém! – mondom kedvesen.
Néhány pillanatnyi gondolkodás után leül, kezemet a combjára simítom, rámosolygok, amit nem viszonoz. Ez nagyon bánt, ahogy fáj az is, hogy sem a reggelit, sem az ebédet, sem a kávét nem köszönte meg, de gyorsan elhessegetem ezeket a negatív dolgokat. Hiszen ez a nap róla szól, nem rólam, és én képes vagyok háttérbe szorítani magam, úgyhogy újult erővel törekszem arra, hogy boldoggá tegyem őt. Próbálok beszélgetést kezdeményezni, de ő csak hümmög, mintha megint teljesen magába fordult volna.
– Olívia? – nézek rá. – Mit tegyek, hogy jól érezd magad?
Hallgat kicsit, és már éppen újra feltenném a kérdést, amikor végül megszólal:
– Megkaphatom a telefonom? – kérdezi.
Na jó! Én ezt itt befejeztem! Nekem ebből elegem van, én ezt nem csinálom tovább! A lelkemet kiteszem érte, neki, és le se szarja! Őt semmi más nem érdekli, csak a kibaszott telefonja?! Mégis kivel akar beszélni és mégis mit, amikor nekem meg egy kurva szót se képes mondani? A közelében járok annak, hogy elpattanjak és rákiabáljak a feleségemre. Az én birkatürelmemnek is van határa! De aztán rájövök, hogy Olívia jelenleg nem önmaga, tulajdonképpen olyan, mintha beteg lenne, és mindennél nagyobb szüksége van rám és a türelmemre, ezért mély levegőt veszek, majd hosszan kifújom. Nagyon igyekszem normális hangnemet megütni, amikor megszólalok.
– Szerelmem, azt beszéltük meg, ma nincs telefon, nincs internet. Kettesben vagyunk, pihenünk…
– Nincs jogod elvenni a telefonom! – pattan fel, miközben kiabál.
– Édesem – állok fel én is –, nem vettem el, az enyém is ott van a tied mellett a széfben, hiszen azt beszéltük meg tegnap, hogy…
– Nem! – kiabál tovább. – Nem beszéltük meg! A te ötleted volt, te mondtad, te vetted el, te tetted el! Elegem van!
Egyszerre van bennem aggodalom, ami görcsbe szorítja a gyomrom, és feszít a düh, amitől ökölbe szorul a kezem, közben olyan nyomás van a fejemben, hogy attól tartok, szétrobban!
Fotó: yourlovevoice.com
6.
Hát ekkora a baj? Ennyire függő már? Egyetlen napot sem bír ki a telefonja nélkül? Így telebeszélték a fejét? Már arra sem emlékszik, mi történt tegnap? Fogalmam sincs, mit tehetnék, hogy oldhatnám fel ezt a helyzetet, hogy kaphatnám vissza az én kedves, szerelmes feleségem, hogy kaphatnám vissza a csodálatos életünket, azt az álomvilágot, amit felépítettünk magunknak, amit együtt hoztunk létre. Le kell higgadnom, mert tudom, most igazán nagy szüksége van rám a feleségemnek, úgyhogy újabb nagy levegőt veszek, majd hozzálépek.
– Szerelmem, egyetlen nap nem a világ, biztosan kibírsz néhány órát a telefon nélkül, és hidd el, semmiről sem maradsz le ennyi idő alatt. Ma csak pihenjünk, ahogy tegnap kérted. Csak adj magadnak időt, hogy lazíthass, hiszen azt mondtad, ezt szeretnéd. Én itt vagyok, hogy minden kívánságod teljesítsem, egész nap kényeztesselek, minden vágyad valóra váltsam. Mi lenne, ha megmasszíroználak? Gyere! – azzal megfogom a kezét.
Elszorul a szívem, ahogy lehajtja a fejét, de legalább követ, jön velem. Azt remélem, hogy a finom, olajos masszázsban feloldódik, és jobban lesz. A hálóba vezetem, aztán levetkőztetem.
– Nem akarom – mondja szinte duzzogva.
– Ugyan, gyönyörűm – simogatom meg a hátát –, csak feküdnöd kell, én pedig a kedvenc olajoddal megmasszírozlak, aztán meglátod, sokkal jobban leszel utána. Feküdj hasra, életem!
Megkönnyebbülten látom, ahogy az ágyra hasal, gyorsan kimegyek, majd néhány pillanattal később az olajjal a kezemben térek vissza. Ledobálom a ruháimat, a csípője fölé térdelek, és egy kevés olajat a tenyerembe öntök; gyengéden a bőrébe simogatom, aztán masszírozni kezdem. Jó fél órát szánok rá, hogy alaposan kisimítsam belőle a feszültséget, de utána tényleg nem bírok tovább a vágyaimmal. Úgy vélem, több mint türelmes voltam. Melyik férfi bírta volna ennyi ideig? Még jó, hogy bármire képes vagyok az én Olíviámért! Most viszont már ő is készen kell hogy álljon egy finom szeretkezésre, és ismerem annyira, hogy az végképp ellazítja majd. Bőségesen csorgatok az olajból a popsija két kereksége közé, majd finoman rásimítom a tenyerem, aztán lejjebb csúsztatom az ujjaimat, és érzem, Olívia is készen áll. Pont, ahogy gondoltam, úgyhogy megemelem kicsit a csípőjét, és finoman belehatolok. Egész egyszerűen nem tudok betelni azzal, ahogy egyesülünk, mintha átfolynánk egymásba. Ilyenkor megszűnik a tér, az idő, lebegünk a forró szerelemben, és már nem vagyunk különálló emberek, már nem ő van és én, hanem mi, ahogy tökéletesen feloldódunk egymásban. Imádom ezt az érzést! Egyre gyorsabban mozgok benne, miközben a csípőjét markolom, majd hosszan tör ki belőlem az a morduló hang, amit úgy szeret, aztán ráhasalok, persze csak finoman, mert ő törékeny, én meg nehéz vagyok. Az apró pihéket csókolom a tarkóján, és szerelmet súgok a fülébe. Érzem, mennyire remeg, ami végtelenül boldoggá tesz, és nagyon nehezen szánom rá magam, hogy kicsússzak belőle, de végül lassan megteszem. Aztán melléfekszem, megfordítom és magamhoz vonom, gyengéden a hátát simogatom. Majd nem sokkal később, amikor egyenletessé válik a légzése, megnyugtat a tudat, hogy végre elégedetten és békésen szunnyad a karjaim közt. Most igazán érzem, mennyire az enyém, és ki akarom ennek élvezni minden pillanatát, úgyhogy csak hagyom magam lebegni ebben a csodás érzésben, de aztán valamikor közben én is elalszom.
Hirtelen ébredek, azonnal kinyitom a szemem. Ahogy észreveszem, hogy Olívia nincs mellettem, azonnal felpattanok, és már kívül is vagyok a szobán, aztán elindulok, hogy megkeressem. Sem a fürdőben, sem a nappaliban, sem a konyhában nem találom, ezért a műterem irányába fordulok, de akkor észreveszem a folyosón a véres lábnyomokat. Előbb fel sem fogom azt, amit látok, de aztán, ahogy eljut a tudatomig, ez mi mindent jelenthet, jeges rémület lesz úrrá rajtam.
Felordítok, és berontok a műterembe, ahol újra elborzadok a festménye láttán, de Olívia nincs ott, így kifordulok az ajtón. Ekkor jut el az agyamig, hogy a lábnyomok a műteremből kifelé vezetnek, ezért félőrülten az aggodalomtól, szinte futva követem őket, és látom, hogy a bejárati ajtó kilincse is véres. Rettegve nyitom ki, jobbra-balra tekintgetek, de sehol senki; egyszer csak észreveszem a terasz kövezetén a véres lábnyomokat, amik a kert irányába vezetnek. Pucéran, ahogy vagyok, kirontok a házból, és közben a feleségem nevét kiáltom, ahogy a torkomon kifér:
– Olívia!
Miközben a szikla felé tartok, ahol ücsörögni szokott, úgy érzem, megőrülök. Azt mantrázom, nem eshetett baja, miközben szinte látom magam előtt, ahogy vérbe fagyva fekszik valahol a kertben. De akkor odaérek a sziklához. Ott sincs, úgyhogy még hangosabban kiáltom a nevét:
– Olívia!
Közben fel és alá rohangálok a kertben, s arra gondolok, én nem tudok élni nélküle, meg hogy nem eshetett baja, nem tűnhetett el. Mindennél jobban szükségem van rá, közben a félelem és az aggodalom elhomályosítja a látásomat, s akkor egyszeriben észreveszem a kapun a vérnyomokat. Kimászott a kapun! Hogy tehetted ezt velem, Olívia?! Azonnal vissza kell hoznom! Meg kell találnom! Mi van, ha már elvérzett közben? Érzem, ahogy minden érzelem egyszerre robban fel bennem, a kapu előtti térkőre rogyok, és artikuláltan hangon felüvöltök.
Fotó: index.hu
Olívia
1.
Arra ébredek, hogy érzem, Krisztián néz. Nem merem kinyitni a szemem. Nem akarom, hogy tudja, ébren vagyok. Igyekszem nagyon lassan és mélyen lélegezni. Nem szeretném elárulni magam. Úristen! Nehogy elkezdjen simogatni és csókolgatni! Görcsbe rándul a gyomrom. Megkönnyebbülök, amikor megfordul, majd lábait az ágy mellé teszi. Csendben feláll, végül meghallom az ajtó csukódását. Kinyitom a szemem. Még szinte teljes a sötétség odakint, épp csak egy vékony fénycsíkot látok a függöny résén át. Nem mozdulok. Csendben figyelek. Aztán meghallom a bejárati ajtó csapódását. Várok még néhány percet, majd óvatosan felkelek. Kikémlelek a nappali ablakán. Krisztiánt sehol sem látom. Egészen megkönnyebbülök. A fürdőbe megyek, elvégzem a dolgom, majd a műterembe sietek. Nézem az üres vásznat, és megint erőteljesen rám tör egy érzés. Muszáj lesz megfestenem. Látom magam előtt a képet, és erőt kell vennem magamon, hogy ne álljak neki azonmód. A konyhába megyek, iszom egy pohár vizet. Remeg a kezem, jó pár cseppet melléloccsantok. Papírtörlővel feltörlöm a vizet, egy másikkal megszárítom a poharat. Pontosan ugyanoda teszem vissza, ahonnan elvettem. A nedves papírt a fürdőszobába viszem és lehúzom a vécén. Visszamegyek a hálóba és kitárom az ablakot. Mély levegőket veszek. Igyekszem megnyugodni. Krisztián mindjárt visszaér. Becsukom az ablakot, visszahúzom a függönyt, gondosan ugyanúgy, ahogy volt, a pici réssel, aztán visszafekszem az ágyba. Becsukom a szemem.
Azonnal az anyám kétségbeesett arcát látom magam előtt, ahogy tegnap este mellettem ült a kanapén, és azt mondta:
– De hát Olívia, mi bajod van? Krisztián oltárian imád!
Hányingerem lesz. Nem mehetek ki a fürdőszobába hányni. Nem akarom elárulni magam, hogy ébren vagyok. Kinyitom a szemem. Pillantásom az éjjeliszekrényre vándorol, kinyújtom a kezem a mobiltelefonomért. Persze, nincs ott. Eszembe jut a tegnap este, amikor Krisztián kinyújtotta felém a kezét és így szólt:
– Add ide a telefonodat, Olívia!
Nem mozdultam csak lassan megráztam a fejem.
– Azt mondtad, meditálni mész, ehhez képest megint a telefonodon lógtál. Ez beteges függőség. Kivel beszéltél? – kihallottam a neheztelést és a magára erőszakolt türelmet a hangjából.
– Senkivel – suttogtam, közben a kezem és a lábam remegni kezdett.
– Ne hazudj, Olívia! – emelte meg a hangját – Láttam, hogy megint egyszerre vagy fenn a közösségi oldalon Zénóval! Vele beszéltél, ugye? – szántott végig a kezével a haján.
– Nem, dehogy – mondtam zavartan.
– Add oda a kibaszott telefonod! – nyújtotta ki a kezét – Most! – lépett felém.
Aztán egyszerűen kikapta a kezemből a készüléket. Néztem, ahogy feloldja a billentyűzárat, és tekintetét a képernyőre szegezi.
– Ez már beteges. Folyton ezen a kütyün lógsz, aztán meg letagadod! Ez már függőség, Olívia! Nagyon nehéz téged saját magadtól megvédeni! Zénóval beszéltél? Ha vele, azt is elmondhatod – peregtek a szavai, de közben a keze a képernyőn siklott.
– Nem beszéltem senkivel.
– Megölsz ezzel, szerelmem! – sóhajtotta. – Ez meg mi? – meredt a kijelzőre.
Csak álltam ott.
– Hogy írhatsz ilyet Katinak? – emelte fel a fejét, és láttam a megdöbbenést, a neheztelést a szemében. – Hogy alázhatsz meg így engem? Engem, aki húsz éve mást sem csinál csak imád téged és lesi minden óhajod, sóhajod. Húsz éve minden napom minden percében csak érted és a családért élek, érted teszek mindent, Olívia! Hogy teheted ezt velem? – a hangja egyre jobban remegett.
Összehúztam magam. A szívem kalapált. Nem kaptam rendesen levegőt. Annyira sajnáltam Krisztiánt!
– Olívia – mondta csendesen –, kérlek, azonnal írd meg neki, hogy tévedtél és sajnálod! – azzal felém nyújtotta a telefont. – Nem hozhatsz ilyen helyzetbe mások előtt! Én nem ezt érdemlem!
Nem mozdultam. Közelebb lépett hozzám, és a kezembe nyomta a telefonomat.
– Írd meg neki! Mindkettőnk érdekében. Most! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
Ránéztem a kijelzőre. Ott virított a Katinak írt üzenetem. Fekete betűk a fehér háttéren: Nem bírom tovább! Megfulladok. A nap huszonnégy órájában rám van tapadva. Fogja a kezem kávézás közben, folyton szorosan mellém ül, arra ébredek, hogy néz, miközben alszom, arra riadok, hogy bámul, amikor alkotok vagy meditálok, ott vár, amikor kijövök a munkahelyemről vagy… vagy a mosdóból… mindenhol ott van! Nem bírom! Nem bírom! Nem bírom!
– Szerinted mit gondol most rólam Kati?! És Rólad? Te látod, amit írtál? Hogy egyetlen szavad sem igaz, hogy bepiszkolod a szerelmünket, hogy megalázol? Teljesen össze vagy zavarodva, Olívia! Neked valami nagyon nagy bajod van, amivel kezdenünk kell valamit. De egyelőre írd meg neki, hogy tévedtél!
Fogtam a telefont, és remegő kézzel begépelem az üzenetet: Sajnálom, össze vagyok zavarodva. Rosszul látom a dolgokat. Nincs semmi baj. Csak pihennem kell.
Krisztián ellenőrizte az üzenetet, aztán lezárta a telefonom.
– Gondolom, a többit, ami olyan, kitörölted. Van valakid, Olívia? – nézett rám merev tekintettel és könnyben úszó szemekkel.
– Mi? – emeltem fel a fejem. – Dehogy!
– Hát, mindenki érdekében nagyon remélem, hogy legalább ebben igazat mondasz – a hangja csendes volt, nekem mégis hányingerem lett tőle. És annyira sajnáltam.
– Most pedig – folytatja szomorú mosollyal –, elzárom a telefonodat a széfbe – és már sarkon is fordult.
– Ne! – vetettem utána magam. – Add vissza! – ordítottam.
Ekkor lépett ki a teraszra az anyám, aki addig bent volt a gyerekekkel a konyhában. Krisztián hívta át, mondván: fáradt vagyok, segítsen kicsit.
– Minden rendben? – kérdezte zavartan, kezét a kötényébe törölve.
– Nem! – visítottam – elvette a telefonom és…
– Nem, dehogy! Egyáltalán nem erről van szó! – állt Krisztián egyik lábáról a másikra. – Olívia az utóbbi időben nagyon fáradt, és túl sokat ad másoknak. Annyian keresik meg a problémáikkal, és tudod, milyen jólelkű, mindenki ügyes-bajos dolgát magára veszi. Folyton a bajaikkal keresik meg az emberek, már egy perc nyugta sincs. Most is meditált, mégis telefonon zaklatták közben. Úgyhogy arra gondoltam, egy időre zárjuk el a telefonjainkat, és legyen egy olyan napja, amikor csak pihen, én meg majd lesem minden óhaját-sóhaját. Ugye tudsz vigyázni ma holnap estig a gyerekekre? – anyám bólogatott, ő meg folytatta. – Remélem, akkor jobban lesz, mert én már igazán nem tudom, mit tehetnék? – tárta szét a karját.
Később láttam, amikor egészen közel lépett anyámhoz, aztán hallottam, ahogy a fülébe súgta:
– Attól félek, hogy ez a telefon dolog komoly függőség már nála..., nagyon-nagyon aggódom.
Hisztérikus zokogásban törtem ki. Krisztián mellém lépett. Átkarolta a vállam, és a fejem búbját csókolgatta:
– Sssss – mondta, én meg egyre jobban sírtam. – Ezt is megoldjuk, majd én segítek neked, én mindig itt vagyok neked, szerelmem – folytatta.
– Megfulladok tőled! – téptem ki magam az öleléséből.
Láttam anyám aggódó és elborzadt arcát. Tudtam, hogy nézhet ez ki megint kívülről. A saját anyám is Krisztián pártján áll!
Nem sokkal később hallottam, ahogy a konyhában sutyorogtak. Aztán anyám mellém ült a kanapéra.
– De hát Olívia, mi bajod van? Krisztián oltárian imád!
Nem feleltem. Képtelenség, hogy el tudjam mondani úgy, hogy megértse. Amit ő lát és tapasztal, és amit én érzek, az mintha két külön világ lenne.
Meghallom, ahogy nyílik, majd csukódik a bejárati ajtó. Krisztián visszajött a futásból. Pánikolok. De nem tudom, mitől. Ökölbe zárt kezemet a számba teszem, hogy fel ne sikoltsak.
Fotó: 24h
2.
Magamban imádkozom, be ne jöjjön a szobába. Pár perccel később meghallom a csobogó víz hangját. Nyertem még egy kis időt. Megpróbálok meditálni, de csak hangok úsznak a fejemben. „Ó, Olívia, a férjed egy csoda! Ennyi év házasság után virágot hoz Neked, még ide is!” – mondta Bori és Nóra nem egészen egy éve. Amikor elmentem a kollégákkal egy wellnesshétvégére, és a második nap délelőttjén beállított Krisztián egy hatalmas csokor virággal, mondván: nem akar zavarni, csak meglátta ezt a gyönyörű csokrot és meg kellett vennie nekem. Persze akkor már a kollégák unszolására ott maradt ebédre is. „Istenem! Mennyire szerencsés vagy!” – csapta össze a kezét Noémi, amikor elmentem vele meginni egy kávét, és beállított Krisztián a kedvenc süteményemmel, mondván: tudja, milyen édesszájú vagyok, és itt nincs sütemény, ezért gondolta, meglep vele. „Bárcsak az én férjem tized ennyire lenne figyelmes! Iszonyú mázlista vagy!” – mondta Enikő, amikor Krisztián bejött a munkahelyemre egy termosz gyógyteával, mert meg voltam hűlve kicsit. „A tiéd a legnagyszerűbb férj a világon!”, mondta kórusban három kolléganő, amikor a karácsonyi vacsora végén ott várt kint az autóban. „Összeteheted a két kezed, aranyom! Krisztián egy páratlan kincs!” – mondta Berta néni a strandon, amikor vele és a lányával beültünk egy büfébe egy kis csajos beszélgetésre, de öt perc múlva megjelent Krisztián a törölközőmmel, amit a hátamra terített „Nehogy meghűlj, kincsem!” – felkiáltással. Vagy az apám: „Becsüld meg magad, édes lányom! Krisztián mindent megtesz érted és a gyerekekért! Mindent megad neked. El vagy te kényeztetve!” Mindenki azt mondja, Krisztián milyen csodálatos férj és apa, és hogy micsoda szerencsém van. De én csak fuldoklom! Krisztiánnak mindig mindenről tudnia kell. Kivel vagyok, hol vagyok, kivel beszéltem, mennyit és miről? Biztos ott vagyok-e ahol mondtam, és meddig leszek ott? Azt mondja, félt. Meg csak aggódik értem. Szerinte természetes, hogy a házastársaknak nincsenek titkaik egymás előtt. Az ő telefonján kód sincs, bármikor belenézhetek. Szerinte még jó, hogy férj és feleség tudja, mikor hol van a másik! Ő csak azért visz el mindenhova, hogy ne nekem kelljen vezetni. Csak azért vár meg mindenhol, hogy biztonságban tudjon. Ő csak kedves és figyelmes, amikor mindenhol megjelenik valami apró meglepetéssel. Azt mondja, ő csak kifejezi a szerelmét. Minden módon és minden pillanatban. De én nem akarom ezt!
Amikor megismerkedtünk, olyan nagyszerűnek láttam! És féltem, hogy majd elhagy. Aztán iszonyú boldog voltam, mert minden létező idejét velem töltötte. Minden nap ott várt az iskola előtt, aztán délután csendben ott ült a szobámban, amíg leckét írtam. Reggelente elkísért az iskolába. Jött velem az edzésekre és minden meccsemre. Vasárnapi ebédre a szüleimhez, kutyát sétáltatni, a barátaimmal lógni. Aztán azt vettem észre, hogy mindenhol ott van. Hogy én már nem létezem egyedül, csak vele. Hogy nem tudok két szót váltani a barátnőmmel, nem tudok sehova elmenni egyedül, mert ott kis idő múlva megjelenik. Megpróbáltam vele megbeszélni ezt, de kudarcot vallottam. Végül külföldre mentem főiskolára, és szakítottam vele. Egy darabig kétségbeesett, végtelen hosszúságú leveleket írt. Egy idő után olyanok voltak, mintha egyiket a másikról másolná. Ugyanazok az áradozó, rajongó, szerelmes mondatok. És persze sajnáltató mondatok is. Aztán egy idő után, úgy tűnt, lecsendesedett. A főiskolás éveket végigbuliztam, és közben összejöttem Erikkel. Laza srác volt, hatalmas baráti társasággal, semmin se aggódó, igazi parti arc. Pont Krisztián ellentéte. Teljesen levett a lábamról. Őrülten szerelmes voltam belé! Aztán egyik este – pont egy héttel a diplomaosztó előtt – rajtakaptam Eriket, amikor egyszerre két lányt tett éppen boldoggá. Aztán azt is megtudtam, hogy igazából mellettem folyton voltak más lányok is az életében. Majd jött a nemi betegség diagnózisa. Ami hat hét alatt meggyógyult. A lelkem viszont nem. Teljesen összetörtem. Nem tudtam aludni, enni, semmi se érdekelt. Csak ürességet éreztem belül. Végtelen mély, fekete ürességet.
Nem tudom, hogyan diplomáztam le, de sikerült. Aztán hazautaztam. Krisztián már másnap megkeresett. Megdöbbentem, milyen másként nézett ki. Megférfiasodott. Láthatóan rendszeresen edzett, saját vállalkozása volt, menő cuccokban járt. És még mindig odavolt értem. Órákig vigasztalt. Végtelenül türelmes és kedves volt. Erik után hihetetlen biztonságot nyújtott! Odafigyelt rám, leste minden gondolatom. A tenyerén hordozott. Alig telt el pár hónap, és újra egy pár voltunk.
Ahogy az emlékeken merengek, egyszerűen nem tudom megfogni, hol volt az a pont, amikor ez az egész megváltozott. Krisztián sosem bántott engem! Sőt, egyfolytában ajnároz. Ajándékokkal lep meg, és szerelmes üzeneteket hagy nekem mindenütt. Főz rám, rendezi a gyerekeket, előteremti a pénzt mindenre… Csak… Nem tudom, hogyan vagy miért, de egyre fojtogatóbbnak kezdtem érezni a rajongását. A szép szerelmes szavait, hogy szerettem régen! Aztán éveken át, állandóan ismételgetve újra és újra ugyanazokat a mondatokat hallgatni a nap minden órájában… Őrjítő! Utálom a nyálas üzeneteit a kis hülye cetliken, amikbe mindenhol belebotlok! Gyűlölöm, hogy bárhova megyek, sőt bárhova nézek, ő ott van! Krisztián sok! Túl sok. Rám van fonódva, mint egy inda! Megfulladok tőle! Azonnal el is szégyellem magam. Hiszen annyira szeret! Én meg…
Fotó: pinterest.com
3.
A gondolataimból az ajtó nyitódása zökkent ki. Elmélyítem a légzésemet, és mozdulatlanul fekszem. Alvást színlelek. A tálcával zörög, aztán megérzem a súlyát, ahogy leül az ágy szélére. Az arcomhoz hajol, megcsókolja a szemhéjam. Uralkodnom kell magamon, hogy fel ne sikoltsak. Ajka a járomcsontomra vándorol, aztán a fülemhez. Befelé ordítok.
– Jó reggelt, szépségem! – hallom a hangját, és elfog az undor.
– Jó reggelt – mormogom, ahogy lassan kinyitom a szemem.
Rám mosolyog, megsimogatja az arcom. Legszívesebben lesöpörném magamról a kezét, de nem mozdulok.
– Hoztam neked reggelit, ülj fel, kedvesem, megigazítom mögötted a párnát, hogy ide tehessem a tálcát – mondja kedélyes hangon.
Legszívesebben ráordítanék, hogy meg tudom igazítani a kurva párnámat! Hogy felnőtt nő vagyok! Hogy utálok ágyban reggelizni! Hogy baromira nem vagyok éhes! Hogy csak egyedül szeretnék lenni! Hogy nélküle akarok lenni! Ránézek, és elszégyellem magam. Megsajnálom.
Ülő helyzetbe tornázom magam. Mögém igazítja a párnát. Hagyom. Jobb, ha a dolgok úgy történnek, ahogy elvárja. Amikor ellenkezem, akkor kiborul. Olyankor elmondja, mindent csak értem tesz, és mennyire szeret. Én nem bírnék elviselni most egy ilyen szerelmi és önsajnáltató áradást. Inkább eltűröm ezt. Elém teszi a tálcát. Rajta az étel és egy vázában egy szál rózsa. Szeretném az egészet megfogni és a falhoz vágni.
– Nem vagyok éhes – mondom.
– Egyél pár falatot, gyönyörűm! A kedvenceidet készítettem neked. Látod? – a készítettem szót úgy nyomja meg, hogy attól égnek áll a hajam.
Lehajtom a fejem, és az előrehulló hajam mögül látom, ahogy a villára tűz egy darab palacsintát. A számhoz emeli.
– Na, csak pár falatot, édesem – nógat –, te is tudod, hogy sokkal jobb lesz, ha nem üres a gyomrod. Ráadásul palacsinta, amit úgy szeretsz, és nagyon fog ízleni, a kedvenc lekvároddal kentem meg.
Ordítani akarok, hogy bassza meg a palacsintáját! Ettől lelkiismeret-furdalásom lesz. A falat ott van a számnál, engedelmesen kinyitom. Az ajkaim közé tolja a villát. Hánynom kell. Lélegzem. Nagyon lassan forgatom a palacsintadarabot a számban. Nem érzem az ízét. Végül nagy nehezen lenyelem. Máris ott az újabb falat. Gyűlölöm, hogy etet, mint egy gyereket. Mégis kinyitom a szám. Rágok. Nyelek.
– Nem bírok többet enni – mondom, amikor elfogy az első palacsinta, és belém diktálta a narancslevet is.
– Semmi baj, édesem. Örülök, hogy ettél egy keveset – simogatja meg a kézfejemet. Összerándulok. Utálom, ha hozzám ér. Folyton szexet akar, amit én gyűlölök. Fogalmam sincs mióta, de nem élvezem. Undorral tölt el. Csak ha kibújok alóla, akkor… Akkor jön az a valami, amitől egy utolsó rongynak érzem magam. Egy olyan nőnek, akinek semmi se jó. Egy olyan nőnek, akit rajongásig szeret a férje, ő meg képtelen ezt befogadni. És lelkiismeret-furdalásom lesz. Mindig. És ezt nem akarom. Nem akarom ezt érezni! Ezt se. Semmit se akarok érezni! Az utóbbi időben egyáltalán nem ellenkezem vele. Amikor nagyon akarja, csináljuk. De utálom! Magamban imádkozom, hogy most ne akarja. Istenem, csak ma ne!
– Mihez van kedved, gyönyörűm? – kérdezi tőlem, de alig hallom, mert magamban azon rimánkodom, feljebb ne csúsztassa a kezét a karomon.
– Festesz valamit vagy kifekszel napozni? Olvasnál inkább a kanapén vagy a függőágyban? Mit szeretnél csinálni? – kérdezi újra.
– Azt hiszem… – kezdem, de aztán rájövök, hogy semmit. Csak nélküle akarok lenni! De ezt nem mondhatom. Így aztán hallgatok.
– Igen? – néz rám, én pedig tudom, jobb, ha válaszolok, mielőtt ő találja ki, hogy mihez van kedvem.
– Festek – felelem végül, mert rájövök, a műteremben a vásznammal, az ecsetekkel és a festékeimmel talán egyedül lehetek. Az ágy szélére ülök, lábaim alatt hűvös a padló, ahogy leteszem őket.
– Csodás! Addig én elmosogatok, és rendbe teszem a műhelyt – mondja vidáman, majd fogja a tálcát és kimegy végre.
Fellélegzem. Amikor a közelemben van, elszívja az életenergiámat. A fürdőszobában megmosom az arcom és a fogam, utána belebújok a festős ruháimba és a műterembe megyek. Amikor belépek, szinte hálás vagyok Krisztiánnak, hiszen milyen csodás alkotóhelyet készített nekem. Aztán a hála dühvé változik. Hiszen én kinéztem magamnak egy csodás műtermet, de Krisztián meggyőzött, ostobaság azért fizetni, és mennyivel jobb, ha itthon festek, majd ő készít nekem műtermet. Elhessegetem a gondolatot, inkább a vászonhoz lépek. Végre szabadjára engedhetem magam. Munkához látok. Néhány pillanat múlva már senki és semmi nem létezik. Megindul bennem az áramlás. Sűrű feketére festem a vásznat, különleges ecsetvonásokat használok. Az egész úgy néz ki, mint egy fém ajtó felülete. Egy speciális zárat festek rá. Hátrébb lépek. Tökéletes. Összehúzom a szemöldököm, és elkezdem kikeverni a megfelelő vöröset. Vérnek kell látszania. Hirtelen villan be, valós vér is lehetne, akkor igazán egyedi lesz! És kifejezi azt is, ami bennem van. Meg akarok halni. Ki akarok szabadulni az életemből. Úgy érzem, az az egyetlen megoldás, ha megszűnök létezni. Valaki ordít bennem. A pengéért nyúlok. Nem vághatom fel az ereimet, mert akkor nem tudom befejezni a festményt. Előbb máshol kell megvágnom magam. Eszembe jut, hogy a fejseb vérzik a legjobban. Hosszú vágást ejtek a szemöldököm felett. Érzem, ahogy a vér folyni kezd. Négykézlábra állok. A sűrű vörös vér a tálba csordogál. Amikor elegendőnek találom, egy ruhát szorítok a sebre. A vért gyorsan a keverő felületre öntöm, aztán beletenyerelek. Megnézem a kezemet. A biztonság kedvéért még egyszer alaposan rászorítom a tenyerem a véres műanyag lapra. Felállok, majd a vászonhoz lépek. Szédülök. Vér folyik a szemöldökömből. Kissé furcsán látok. Sebaj. A vászon tetejére nyomom mindkét tenyeremet, aztán lefelé húzom rajta őket. Hátrébb lépek. Megszemlélem. Tökéletes! Ha megszárad, le kell majd lakkozni. De most más dolgom van. Mit is akartam? Ja, igen, felvágni az ereimet. Felnevetek, és nem tudom abbahagyni. Kicsordulnak a könnyeim. Letörlöm a kézfejemmel. Minden csupa vér. Megint a festményt nézem. Egyszerűen tökéletes! Mintha egy mázsás súlytól szabadultam volna meg. Mosoly játszik az ajkaim körül. A varázs hirtelen, hangos csattanással törik szét.
Fotó: Virgilio Sapere
4.
Megpördülök. Ott áll Krisztián! Meg tudnám ölni! Még ebbe az intim pillanatba is beszivárgott és tönkre tette! Gyűlölöm! Látom, ahogy megiramodik felém. Minden erőm elhagy. Csak állok ott tehetetlenül. Zsebkendőt szorít a szemöldököm fölé. Megölel. Megmerevedek.
– Semmi baj – szólalok meg. – A véremmel festettem. Egyedi alkotás.
A fürdőszobába kísér, megmossa az arcom. Úgy bánik velem, mint egy gyerekkel. Utálom ezt! Lefertőtleníti a sebet, ragtapaszt tesz rá, aztán még egyet. Majd gézlapokat, és átköti. Mereven ülök a kád szélén.
– Véres az inged – mondom, és reménykedem, hogy kimegy végre, ehelyett leveszi az ingét, s megnyitja a kád csapját.
Az ájulás kerülget. Nehogy együtt akarjon fürdeni velem!
– Te is csupa vér vagy – néz rám –, meg kell fürdened.
Vetkőztetni kezd. Sikítani akarok, hagyja abba! Azt akarom, hogy vegye le rólam a kezét!
– Egyedül akarok fürdeni – mondom halkan – Kimennél?
– Rendben leszel?
Bólintok, és végre magamra hagy. Belemerülök a kádba, és hátrahajtom a fejem. Nem sokáig élvezhetem a magányt, nyílik az ajtó. Összerezzenek. Önkéntelenül kiszakad belőlem egy sóhaj. Leül a kád szélére, és a kezembe nyom egy poharat. Belekortyolok. Alkohol. Egy hajtásra megiszom.
– Megfürdetlek – mondja mosolyogva.
Úristen, ne! Meghalok, ha hozzám ér!
– Kérek még egyet – adom gyorsan vissza az üres poharat a kezébe.
A saját poharát a mosdókagyló szélére teszi, majd kimegy. Túl gyorsan jön vissza az italommal. Azt is egy hajtásra kiiszom.
Kár volt. Elveszi tőlem a poharat. Kezét a vízbe meríti. Mosdatni kezd. Beletörődőn hátra hajtom a fejem. Azt képzelem, hogy ez nem az én testem, nem is velem történik ez az egész. Bevillan a penge. Bárcsak mégis az ereimet vágtam volna fel! Talán akkor is lett volna elegendő időm elkészíteni a művet. Krisztián keze a combom belső felén csúszik felfelé. Összezárom a combjaimat.
– Csak hagyd, hogy kényeztesselek – súgja közvetlenül a fülembe, amitől a hideg is kiráz –, semmi mást nem szeretnék, csak kényeztetni téged.
– Később – zárom szorosra a szemeimet.
Még tesz pár simító mozdulatot a testemen, aztán feladja és abbahagyja.
– Gyere, kedvesem, megtöröllek – hallom a hangját.
Kinyitom a szemem. Ott áll, kezében a fürdőlepedővel. Felállok. Szédülök.
– Ó, Olívia! Gyönyörű vagy! Csodálatos!
Lehajtom a fejem. Rám teríti a törölközőt, majd megtöröl. Amikor elém térdel, hogy a lábaimat is megtörölje, legszívesebben belé rúgnék, majd elszaladnék.
Hirtelen a karjába kap. Hevesen tiltakozom, de nem törődik vele. A hálóba visz és az ágyra fektet. Én nem bírom ki, ha úgyis hozzám ér. Csókolgatni kezd.
– Csak hadd okozzak neked örömet, édesem – leheli a fülembe, és az undor végigcikázik a bensőmben.
Végigcsókolja az egész testemet. Minden egyes sejtem hevesen tiltakozik. Befelé ordítok. Mégsem teszek semmit. Egyszerűen hagyom. Csinálja, amit akar. Képtelen lennék elviselni a retorziót. Megint a pengére gondolok. Istenem! Mennyire szeretnék meghalni! Szája a hasamon. A fejére teszem a kezem, hogy megállítsam, de persze biztatásnak veszi. Krisztián mindent úgy értelmez, ahogy akar. Ahogy neki jó. Szétnyitja a combjaimat. A testem és én teljesen külön válunk. Nem tudom, mennyi idő telik el, amikor visszazuhanok magamba. Undor és szégyen önt el. Érzem, mit csinál. Tudom, hogy tennem kell valamit, ha szabadulni akarok a helyzetből. A rutinhoz folyamodom. Összerándulok és felnyögök. Végre abbahagyja! Elönt a megkönnyebbülés.
De még nincs vége! Mellém fekszik, simogat, szerelmes szavakat mormol. A gyomrom kavarog, szédülök. Magához húz. Hagyom. Próbálok mélyeket lélegezni, hogy szűnjön kissé a hányingerem.
Húsz perccel később végre kint fekszem a napágyban egy könyvvel. Bár hiába olvasom, nem jutnak el a tudatomig a mondatok. De végre egyedül vagyok, és csend van. Leengedem a könyvet, becsukom a szemem. Arcomat a nap felé fordítom. Talán pár perc telik el így, és máris megjelenik Krisztián. Kezembe nyom egy koktélt, majd leereszkedik a napágyamra. Szeretném az italt az arcába loccsantani, és ordítani vele, hogy legalább egy órára hagyjon levegőhöz jutni! Vagy legalább ne legyen ennyire közel! Ne érjen hozzám! Erőt veszek magamon, finoman próbálom meg:
– Eltakarod a napot. Átülsz a másik napágyra? – kérdezem.
De ahogy kimondom, máris tudom, hogy rosszat szóltam. Mindjárt jön a szentbeszéd. A bűntudatkeltés. Előbb csak az az utálatos csend ereszkedik közénk. Olyan közel van, hogy érzem, amint megfeszül a teste. Eltelik így néhány nehéz, komor perc.
– Hát már a napágyad szélére sem ülhetek? Miért zavar ez téged? – néz rám azzal a kivert kutya tekintetével.
Borzasztóan sajnálom! És gyűlölöm! És szégyellem magam! Összezavarodom. Lehet, hogy tényleg velem van a baj?
Fotó: gettyimages
5.
Kezét a combomra teszi és simogatni kezd.
– Ne haragudj Olívia! – mondja olyan hangon, hogy azonnal belém mar a lelkiismeret-furdalás – Csak olyan tanácstalan vagyok. Annyira szeretném, hogy csodás napod legyen és mindent, de mindent azért teszek, hogy minden jó legyen neked ma, hogy neked csak pihenni kelljen, szabadon megtehess bármit, amihez csak kedved van, és semmire ne legyen gondod. Tudom, mire vágysz, mit szeretsz és ezt mind-mind meg akarom adni neked, ezért is ültem ide, amíg fő az ebéd, a kedvenced – mosolyog rám –, csak, hogy megsimogassalak, mert tudom, mennyire szereted a gyengéd érintéseket, és én olyan nagyon szeretlek téged, édesem, és ki akarom ezt fejezni számodra minden módon. Mindennél jobban szeretlek, Olíviám! – hajol egészen közel a fülemhez, aztán megpuszilja az arcomat, engem meg kiráz a hideg.
Furcsán érzem magam. Kavarognak a gondolataim és az érzéseim. Hiszen tényleg mindent megtesz értem. A kedvencemet főzi, és egész nap körülöttem ugrál. De nem! Dehogy! Nem tudja, mire van szükségem! Erre neki van szüksége, nem nekem! Szabadon? Bármit? Hiszen még a mosdóba se tudok elmenni nélküle! Vagy hálátlan vagyok? Rosszul látom a dolgokat? Nem! Én nem szeretem, ha folyton rám tapad! Utálom, ha mindig simogat! Mindennek úgy kell történnie, ahogy ő akarja. Állandóan árad felém, és ha nem tükrözöm vissza, vagy ha nekem épp nem olyan a hangulatom, akkor jön a műsor. Olyankor elképesztően hibásnak és hálátlannak érzem magam. Mindent úgy forgat, ahogy a kedve tartja. Ő elképzeli, hogy nekem mi a jó, én mit szeretnék, de ez csak az ő fejében létezik. Vagy nem így van? Megőrültem? Tényleg velem van a baj? Már semmit se tudok. Valami feszít belülről. Olyan, mintha kívül lennének az idegvégződéseim. Csak fekszem ott némán és mereven. Simogat. Rám tapad. Túl közel van! Nem bírom!
Végül feláll, a konyhába megy. Egyedül maradok. A zavaros gondolataimmal. Azt hiszem, meg fogok őrülni. Vagy lehet, hogy már meg is őrültem?
Elszundíthattam, mert Krisztián hangjára ébredek, szól, hogy kész az ebéd. Az asztalnál mellém ül, és folyton megérint evés közben. Nincs étvágyam. Az étel ízét sem érzem. Mégis erőt veszek magamon, és eszem. Inkább, minthogy megetessen. Egyfolytában beszél hozzám, mosolyog, mintha minden tökéletesen rendben lenne. Igyekszem válaszolgatni, de erősen akadozik a kommunikációm. Elképesztően hosszú időnek érzem, mire úgy ítéli meg, végeztünk az ebéddel.
– Mihez van kedved délután? – kérdezi tőlem, miközben leszedi az asztalról a terítéket.
– Szeretnék elmenni, meginni egy kávét Borival – magam sem tudom, honnan vettem a bátorságot a mondathoz, csak azt tudom, ki kell jutnom innen.
Látom, ahogy megáll mozdulat közben. Nem tudom pontosan, hogyan fog reagálni, de abban biztos vagyok, baj lesz belőle. Eldöntöm, nem adom meg magam. Harcra készen várom, mi következik.
– Édes, azt beszéltük meg, ma kettesben leszünk és csak pihenünk. Nem lehetne másik napra áttenni a kávézást?
Erre nem számítottam. Kedves maradt.
– Azt mondtad, azt tehetem, amihez kedvem van – felelem merészen –, és én szeretnék meginni a barátnőmmel egy kávét.
Visszateszi az asztalra, ami a kezében van. A teste megmerevedik, jobb kezével a hajába túr, bal keze ökölbe szorul. Belém mar a félelem.
– Rendben – feleli. – Készülj össze, elviszlek.
Pár másodpercig gondolkodnom kell. Hol a csapda? Aztán persze azonnal ráeszmélek: naná, nem mehetek el egyedül.
– El tudok menni magam – felelem dacosan, és tudom, provokálom őt.
– Édesem – hajol hozzám –, szívesen elviszlek. Amilyen fáradt vagy, jobb, ha nem vezetsz –, és csókot nyom a fejem búbjára.
Érzem, hogy vesztésre állok, de nem tudom elcsípni miért. Felpattanok.
– Hát már egyedül se mehetek sehova?! – kiabálom.
Azt hiszem, meg fog ütni. Látom a szándékát. Bárcsak megtenné! Akkor lenne valami fizikai nyoma, mit tesz velem! De teljesen összezavar, mert nem, hogy nem teszi meg, hanem a hangja csöpög a kedvességtől és a jó szándéktól, amikor megszólal:
– Szerelmem, két alkoholos koktélt ittál meg, így nem igazán jó ötlet vezetni.
Már tudom, vesztettem, bár fogalmam sincs, hogyan. Valaki bennem mégsem hagyja, hogy feladjam.
– Akkor taxit hívok! – nézek egyenesen a szemébe, és látom, ahogy megvillan benne valami, de mire valóban érzékelhetném, eltűnik. Lehet, hogy rémeket látok?
– Édesem – lép hozzám, miközben magához húz –, nagyon szívesen elviszlek, ha kávézni szeretnél menni, semmi szükség taxira. Tudod, hogy mindig és mindenben számíthatsz rám.
Eltörök. Hiszen kedves, türelmes. Biztosan rosszul érzékelem a dolgokat. Valami baj van velem! Valami nagy baj!
Fotó: unsplash.com
6.
Közben érzem, ahogy az undor átjár az érintésétől. Egy testtelen érzés feszít. Össze vagyok zavarodva! Ellentétes érzések és érzetek kavarognak bennem. Hirtelen nem vagyok biztos abban, hogy ezt most valójában történik, vagy csak képzelem. Olyan, mintha amit érzékelek, nem lenne valóságos. Vagy pont ez a gondolat nem az? Valami elborítja az elmémet. Rettegés lesz úrrá rajtam. Aztán megérzem a karjai súlyát magamon. Magához láncol vele. Kirántom magam az öleléséből, és a kert végébe sietek. Csak az kattog az agyamban, hogy minél távolabb legyek tőle. Leülök a sziklámra, mély levegőket veszek. Valamelyest megnyugszom. Kicsit később fogom a könyvemet, és a függőágyba telepszem. Pár perc sem telik el, megjelenik Krisztián.
– Mikor induljunk? – kérdezi.
– Már nincs kedvem menni!
Hallgat egy sort, aztán azt mondja:
– Rendben, ahogy szeretnéd, életem. Akkor főzök egy kávét.
Nem akarok gondolkodni. Nem akarok érezni. Nem akarok kávét!
Nem sokkal később szól, hogy menjek, kész a kávé. Felkelek, a teraszra megyek. Ilyesmit érezhetnek az állatok a vágóhídra menet. A szívem kalapál, a gyomromban mintha egy vasgolyó lenne. Elszorul a torkom. A mellkasomon egy mázsás súly van. Olyan, mintha nem kapnék levegőt, miközben érzem, ahogy a levegő szabadon áramlik az orrlyukaimon. Az izmaim valami furcsa készültségben vannak. Mintha sprint előtt állnék. De nincs hova futni.
Hát elment az eszem? Itt a gyönyörű házam, a férjem, aki mindent előteremt nekem. A férjem, aki ajnároz. Aki ebédet főz nekem. Aki kávéval vár.
– Gyere, ülj mellém! – mondja azon a túl kedves hangján.
Nem akarok leülni! Mozgásban kellene lennem! Ránézek. Sokkal jobb lesz, ha engedelmeskedem. Alighogy helyet foglalok mellette, kezét a combomra simítja. A testem és én különválunk.
– Olívia! – néz rám. – Mit tegyek, hogy jól érezd magad?
Úgy beszél velem, mint egy makrancos gyerekkel. Megőrjít vele! Vagy pont, hogy kedves, és én őrültem meg? Az anyámnak és az apámnak van igaza? Vagy a kollégáimnak? De akkor miért érzem így magam? Meg kellene ezt beszélnem valakivel. Beszélnem kell valakivel! Azonnal!
– Megkaphatom a telefonom? – kérdezem.
Összeszorított szájjal ül, és hallgat. Óráknak tűnnek a percek. Végül megszólal.
– Szerelmem, azt beszéltük meg, ma nincs telefon, nincs internet. Kettesben vagyunk, pihenünk…
Semmit se beszéltünk meg!
– Nincs jogod elvenni a telefonom! – ugrok fel az asztaltól.
– Édesem – áll fel ő is –, nem vettem el, az enyém is ott van a tied mellett a széfben, hiszen azt beszéltük meg tegnap, hogy…
– Nem! Nem beszéltük meg! A te ötleted volt, te mondtad, te vetted el, te tetted el! Elegem van! – ordítok.
Állok ott, szétvetett lábakkal, felszegett fejjel, ő meg nem szól semmit. Eluralkodik rajtam a bizonytalanság. Odalép hozzám. Minden átmenet nélkül elszáll belőlem az erő.
– Szerelmem, egyetlen nap nem a világ, biztosan kibírsz néhány órát telefon nélkül. Hidd el, semmiről sem maradsz le ennyi idő alatt. Ma csak pihenjünk, ahogy tegnap kérted, csak adj magadnak időt, hogy lazíthass. Azt mondtad, ezt szeretnéd, és itt vagyok, hogy minden kívánságod teljesítsem, hogy egész nap kényeztesselek, hogy minden vágyad valóra váltsam. Mi lenne, ha megmasszíroználak? Gyere! – fogja meg a kezem.
Hagyom, hogy a hálóba vezessen, aztán levetkőztessen.
– Nem akarom – mondom, de magam is érzem, mennyire erőtlen a hangom.
– Ugyan, gyönyörűm – simogatja meg a hátam, és a hideg futkos a bőrömön az érintésétől –, csak feküdnöd kell, én pedig a kedvenc olajoddal megmasszírozlak, aztán meglátod, sokkal jobban leszel utána. Feküdj hasra, életem! – mondja negédes hangon.
Nem tudom, mi mást tehetnék, így az ágyra hasalok. Pár perccel később a derekam felett térdel. Aztán olajat masszíroz a bőrömbe. Csak fekszem ott, és hagyom. Amikor a kezét hátulról a lábam közé csúsztatja, kilépek magamból. Fogalmam sincs, hova kerülök ilyenkor. Arra eszmélek, hogy erőteljesen lökdösi nekem a csípőjét. Érzem, ahogy bennem van. Elfog a pánik. A fejem a párnába nyomódik. Nem kapok levegőt! Remegni kezdek. Meghallom azt a furcsa állatias hangot, amit akkor ad ki, amikor elélvez. Egyre erősebben tör rám a hányinger. Remegek. Rám hasal. A szája a tarkómon van. Halálfélelmet érzek. Szerelmes szavakat súg a fülembe. Levegőt! Végre lemászik rólam. Maga felé fordít. Tehetetlenül fekszem a karjaiban. Simogat. Én nem is én vagyok. Meg kell szabadulnom innen!
Fotó: health.com
7.
Kis idő múlva alvást színlelek. Magamban imádkozom, hogy aludjon el. Egyszer csak hallom mélyülő lélegzetvételét. Kényszerítem magam, hogy még jó darabig mozdulatlanul várjak. Nem tudom, mennyi idő telik el. Mindenem elgémberedik. Óvatosan kibontakozom a karjaiból. Még levegőt sem merek venni. Némán fekszem mellette. Nem ébred fel. A percek óráknak tűnnek. Egyre messzebb araszolok tőle. Aztán kimászom az ágyból. Egy darabig állok az ágy mellett. Nem mozdul. Lábujjhegyen kiosonok. A spermája a combom belső felén csordogál. Odakapok. Szeretném kikaparni magamból. A fürdőbe sietek. Épp csak elérem a vécécsészét, kétrét görnyedve kiadom magamból az ebédet. Megmosakszom. Mindenhol. A konyhába megyek. Meghúzom a vodkás üveget. Még egyszer, aztán még egyszer. Valami furcsa dolog történik bennem, de nem tudom, mi lehet az. Lehet, hogy nem is történik semmi. Talán, csak képzelem ezt. Nem vagyok teljesen biztos benne. Leteszem az üveget. Nézem. Lehet, hogy az sem igazi! Lehet, hogy én nem is én vagyok? Vagy álmodom. A műterembe megyek. Magamhoz veszem a pengét. Mélyen a csuklómba vágok. Először nem érzek semmit, aztán egyszerre éles, szúró, égető fájdalom árad szét az alkaromon. Nézem, ahogy a vér csordogálni kezd. Akkor ez valóság! Megkönnyebbülök. Újabb vágást ejtek. Megbűvölten nézem, ahogy a vérem folyik, majd lecseppen a hófehér padlóra. Felemelem a fejem, és akkor meglátom a fiam babakori plüssét. Egy hosszú lábú, kockás nadrágba öltöztetett egér. Lenézek. Vértócsában állok. A penge hangos csattanással zuhan a földre. Térdre rogyok. Úristen! A gyerekeim! Nem tehetem ezt a gyerekeimmel! Egy festékes rongyot szorítok a sebre. Nagyon vérzik. Ki kell jutnom ebből a házból! Elindulok. Kimegyek a bejárati ajtón, a kert felé indulok. Fogalmam sincs, hova mehetnék. Aztán bevillan, hogy a szüleimhez. A mögöttünk lévő utcában laknak, pár házzal lejjebb, mint ahogy a miénk áll. A kapu zárva. Átmászom rajta. Valami felsérti a lábam. Szédülök. Elindulok. Ekkor hallom meg Krisztián ordítását. Előbb a nevemet kiáltja. Megmerevedek. Megint a nevemet kiáltja. Nem tudok mozdulni. Aztán állatias üvöltést hallat. Rohanni kezdek. Nem tudom, hogyan érek el a szüleim házához. Bemegyek a kapun. Zárva az ajtó! Dörömbölni kezdek. Kinyílik. Látom anyám arcán a hitetlen döbbenetet. Megkönnyebbülten rogyok a karjaiba.
– Könyörgöm! Ne engedd be! Be ne engedd! – zokogom. – Ígérd meg!
– Megígérem! – mondja anyám, és látom, ahogy apám lép ki folyosóra.
Megmenekültem. Ez az utolsó gondolatom, aztán minden elsötétül előttem.
Fotó: depositphotos.com