Emili
- Szabadulj meg tőle végleg, nyom nélkül! – mondom a telefonba, majd csendesen a helyére teszem a kagylót. Megigazítom méretre szabott ingem mandzsettáját, elérzékenyülve végigsimítok a platina gombon - Emilitől kaptam –, majd meglazítom kissé az ingem nyakát. Belenézek a tükörbe. Hatvanhárom éves vagyok. Még mindig szálkás, izmos. Felemelem a kezem, ujjaimmal végigszántok a hajamon. Gyérül és ősz. Felszegem az állam. Mélyen a tükörképem szemébe nézek. A szemem fekete, szemöldököm dús, az orrom jellegzetes. Bal arcomon a szemem sarkától az ajkam vonaláig hosszú forradás fut végig.
Megértem, miért tartanak tőlem – hozzáteszem, teljesen jogos a félelmük. Kemény vagyok, céltudatos és mindenki tisztában van azzal, ami az enyém, az tabu. Aki bármilyen módon megsérti a felségterületem, annak viselnie kell a következményeit. Régebben nem is egyszer, saját kezűleg statuáltam példát. Ma már erre semmi szükség. Hűséges embereim egy csettintésre elintéznek mindent. Bár kevés dolguk van. Engem tisztelnek és tiszteletben tartanak. Nos, kivéve most – de ennek ezennel vége! Tizenhárom évig igazán türelmes voltam – csakis Emili kedvéért! De az én türelmemnek is van határa. Észreveszem, hogy lábammal önkéntelen olyan mozdulatot teszek, mintha eltaposnék valamit. Féloldalasan elmosolyodom.
Ó, persze, el lehet engem ítélni – nem mintha érdekelne mit gondolnak – de azért, mielőtt megteszik, jöjjenek velem a hálószobámba, vessenek egy pillantást Emilire. És mesélek is valamit.
Amíg elérünk odáig, hadd mondjam el, nekem mindenem megvan. Házak, villák a világ különböző pontjain, még egy angol kastély is van a tulajdonomban. A világ legdrágább autói, yachtok, magánrepülő. Üzleti érdekeltségeim olyan szerteágazóak, hogy több mint százezer alkalmazottam van. Klubok, éttermek, gyárak – még egy kisebb filmstúdiót és egy lemezkiadó céget is a magaménak tudhatok. Persze ezek csak a legális üzletek. Az igazán nagy pénzek nem ebben vannak. De semmi szükség rá – az Önök érdekében is mondom ezt –, hogy erről ennél többet tudjanak.
Egészen ötvenéves koromig tökéletesen elégedett ember voltam és úgy éreztem, megvan mindenem. Aztán történt valami.
Mielőtt folytatom, lépjenek be velem – nyitom az ajtót. Pazar hálószoba igaz? Emili ízlését dicséri – és persze az én pénzemet. Jó páros vagyunk mi, higgyék el.
Engedelmükkel töltök egy italt. Látják ezt a gyönyörű, Daum kristálypalackot? Letisztult, ellaposodó kör alak és nézzék a talpát – olyan, mintha egy virágkehelyből nyílna ki. És ez a mély óarany szín az üvegben! Pazar, mi? Hardy Perfection 140 years Cognac. A világ legrégebbi ismert konyakja – bár nem tudom, Önök hallottak-e már róla, őszintén nem lepne meg, ha nem. Mindössze háromszáz, limitált Daum kristálypalack került forgalomba – ebből negyven az én birtokomban van. Nézzék ezt a kupakot. Igazi műalkotás. Ugyanaz az árnyalat, mint maga az ital, ránézésre lágy szirmokat formáz, csak mikor hozzáérek, érzem, hogy kemény anyagból készítették. Hallják, ahogy a borostyán színű nedű lágyan csorog a metszett kristálypohárba? Már-már érzéki hangja van, nem? Ó és ez az illat! El tudják képzelni? Nem, nem hiszem. Egy kis türelmet kérek, megízlelem. Mhm. Kávé, csokoládé, tölgy és a keleti fűszerek harmóniája. Meg kell mondjam, pazar! Ám, van itt valami, ami még ennél is sokkal tökéletesebb. Számomra pedig mindennél értékesebb.
Vessenek csak egy pillantást az ágyra. Ó, nem kell izgulniuk, hogy felébred. Elegendő altatót kevertem az esti italába, hogy tudjam, egy ideig biztosan nem tér magához. Ne aggódjanak! Egyszerűen csak pihenésre van szüksége. Majd rátérünk arra is, de most csak nézzék.
Hát nem gyönyörű? Látják, ahogy selymes bőre íves járomcsontjára feszül? Mintha egy szobrász faragta volna. Szőke, dús haja, kócosan szétterül a párnán – akár egy művészeti alkotás. Izmos, hófehér karja a feje felett, kinyújtva. És nézzék, azokat a végtelen hosszú lábakat, ahogy kivillannak a takaró alól. Egyszerűen tökéletes! Emili a NŐ. Igen, csupa nagybetűvel. A NŐ!
Muszáj innom még egyet. Mhm. Sajnálhatják, hogy sosem kóstoltak ilyet – és nem is hiszem, hogy valaha fognak. Bár azért nagyon ne bánkódjanak. Van, ami ennél értékesebb… Kíváncsi vagyok, abban volt-e már részük?
Az Istenit! Annyi érzés kavarog bennem, egyszerűen szétfeszítenek. Legszívesebben addig szorítanám a konyakos poharat, míg szilánkjaira hasad. Akkor az üvegcserepek belemélyednének a bőrömbe. Akkor az fájna. Nem a lelkem. Azzal megbíróznék, higgyék el. Ezzel, viszont… Elnézést. Elragadtattam magam. Adjanak nekem néhány percet. Nem vagyok egy érzelgős fajta, elhihetik! Akkor sosem tartanék ott, ahol most. Ugyanakkor… Rá kellett jönnöm, nekem is van gyenge pontom. Igen, jól sejtik. Emili.
Tizenhárom éve találtam rá. Akkoriban azt hittem, mindenem megvan, amire csak egy férfi vágyhat. Luxusautók, villák, magánrepülő, yachtok, kiterjedt üzleti birodalom, a legjobb italok, a legszebb nők.
Aztán megláttam Emilit. Az egyik klubbomba mentem éppen ellenőrizni, hogy az alkalmazottak kézben tartanak-e mindent – szeretek csak úgy váratlanul beállítani, hogy mindenki tudja, hol a helye. A sofőr megállt a járdaszegély mellett, kiléptem a kocsiból és megláttam Őt. Olyan volt, mint egy villámcsapás. Több ezer volt cikázott át rajtam. Éreztek már ilyet? Ha nem – szerencsétlenség – de keressék! Ne haljanak meg addig, amíg meg nem találják!
Ott állt a járda közepén, falatnyi topban és sortban, végtelen hosszú lábakon, szőke, dús haja kócosan repkedett az arca körül. Egy férfival üvöltözött torkaszakadtából. A férfi úgy nézett ki, mint egy olasz dzsigoló – az a fajta rosszfiú, akiért odavannak a nők. Láttam, hogy tesz egy lépést a lány felé, fenyegetőn elkapja a karját, mocskos dolgokat kiabál neki, szidalmazza és rángatni kezdi. Akkor sem voltam már fiatal, sem erőm teljében, de tudják… Ha az embernek igazi tekintélye van, karizmája, akkor, az sokat nyom a latban. Így hát odaléptem és megszólaltam:
– Kérem, engedje el a hölgyet!
– Mi a faszt szólsz bele? – támadt rám a dzsigoló.
Akkor már ritkán végeztem magam a dolgokat – bár meg kell mondjam, könnyedén elboldogultam volna vele. Az ember azonban ne vérezze össze a kezét, ha megvannak erre a megfelelő alkalmazottak. Csettintettem egyet, mire megjelent két nagy melák.
– Kísérjétek az urat, ahova csak menni akar! – mondtam nekik rájuk sem nézve, miközben a lány felé fordultam – Jöjjön kisasszony, szerintem szüksége van egy italra.
- Megérdemelted Jony, te szemétláda – köpött a lány a dzsigoló elé – remélem, a hazaúton el is esel néhányszor, hogy rohadnál meg, te utolsó kurafi!
„Ó, micsoda temperamentum!” – gondoltam, miközben valami rendkívül furcsa dolog zajlott a bensőmben. Sosem tapasztaltam még addig ilyesmit. Vágy, elismerés, sóvárgás… Nem is tudom. Éreztek már ilyet? Amikor annyira akarnak valamit, mint egy korty levegőt, miután túl hosszan voltak lent a víz alatt. Meg akartam védeni, magam mellett akartam tudni. A barátja, a szeretője, a bizalmasa, a védelmezője, a támasza, a Mindene akartam lenni. Mintha megdelejeztek volna. Vagy eltalált volna valami furcsa energiasugár. Nem tudom. Azóta sem tudom. De tudják mi a legkülönösebb, azóta sem múlik ez az érzés. Számomra Emili a MINDEN! Akárhányszor megpillantom, vagy csak rá gondolok, ugyanezt érzem.
Elkalandoztam. Haladjunk sorban. A szépfiút megragadta és elvezette a két emberem, én pedig a jobbomat nyújtottam a lánynak, aki széles mosollyal belém karolt. Ó, az az érintés. Az a közelség! Tudtam, hogy örökké ott akarom tartani.
– Köszi – mondta már-már flegmán.
Tudják az, hogy ő volt az első ember hosszú-hosszú évek óta, aki úgy fest, kicsit sincs elájulva tőlem, hovatovább azt sem tudja, ki vagyok, még inkább felvillanyozott.
Bólintottam, jelezve semmiség, majd hátravezettem az irodába. Italt rendeltem maguknak. Megtudtam, a lányt Emilinek hívják, a dzsigoló tizenhat éves kora óta a barátja – rossz hírű, piti kis bűnöző – vele szökött meg otthonról. A lány egyik italt hajtotta fel a másik után, én meg csak hallgattam és ámulattal figyeltem. Volt benne valami… Nem is tudom. Egyszerre bájos és kislányos, miközben a végzet asszonya. Veszélyes kombináció, nekem elhihetik! És mintha tisztában sem lett volna az elképesztő szépségével. Egyszerűen természetes volt. A nevetése pedig! Ahogy kacagott, az még inkább szíven talált.
Teljesen és tökéletesen tisztában voltam vele, hogy nekem ez a nő kell. Bármi áron!
Mikor Emili már eléggé felöntött a garatra, felállt.
– Nos, köszi, szépfiú – hajolt oda hozzám, szűzies puszit nyomott az arcomra – Megyek, táncolok egyet, aztán elhúzok.
Csak így. Ilyen egyszerűen, lazán. Úgy festett, őt aztán nem hatja meg, hogy enyém a klub.
Nem tartóztattam. A hosszú évek alatt megtanultam, hogyan kell türelmesnek lenni, mindennek kivárva az idejét, pláne megadva a módját.
Követtem a kinti tánctérbe. A zene dübörgött, mindenki táncolt, őrületes volt a hangulat. A lány belevetette magát az emberek gyűrűjébe és táncolni kezdett. Emlékszem, csordultig telt szívvel bámultam – dacára annak, sokan azt gondolják, nincs is szívem. Mindent beleadott a táncba. Az egész testét, a lelkét, mintha csak az a pillanat létezne. Olyan élő és eleven volt! Emili mindenbe így veti bele magát, és higgyék el, ennek valami olyan varázsa van, amit nem lehet szavakkal leírni. Emili maga az élet! Én csak megbabonázva figyeltem. Azóta is ilyen hatással van rám. Gyönyörű volt, érzéki, buja, szenvedélyes. Mindennél jobban akartam!
Másnap kiderítettem ki ő – pontosabban, mindent megtudtam róla. Ha az ember a megfelelő kapcsolatokkal rendelkezik, ez gyerekjáték. Hadd adjak egy tanácsot Önöknek: Bármikor az életben, ha el akarnak érni bármit is, legyenek alaposan felkészültek. Szerezzenek be minden létező információt. Nem kell feltétlenül használni – csak jó, ha mindennel tisztában vannak. Meghódítani egy Nőt, ha pontosan tudják, mi a kedvenc étele, itala, virága, színe, honnan jön, milyen csalódások érték… Nos… Kapizsgálják már? Na, de kanyarodjunk vissza az eredeti témánkhoz. Úgy intéztem, hogy összefussunk. Meghívtam egy kávéra, beszélgettem vele. Állatkertbe vittem – ez volt az álma. Őrület! Gondolják csak el, milyen hülyén éreztem magam több milliós öltönyben a vörös panda kifutója előtt. De őszintén? Igazán ez sem érdekelt. Csak Emili. Ahogy lehajolt, nézte a szőrös kis állatokat és sikongatott örömében, mikor az egyik közelebb jött. Mint egy kislány. Ugyanakkor… Telt mellei ringtak, kerek popsija izmosan feszült a rövidnadrágban. Ó, és azok a végtelen hosszú lábak… Emlékszem, csak ámulattal figyeltem. A romlatlan gyermeki ártatlanság és a femme fatale. Halálos párosítás. Tisztában voltam vele, hogy harminc év köztünk a korkülönbség. De… Tudják azzal is, hogy egész eddigi életemben megkaptam mindent, amit akartam. És én Emilit akartam. Mindenestől. És nem csak ennyit akartam. Hanem azt, hogy hasonlóan érezzen, mint én. Tudom, tudom. Kemény dió. Ugyanakkor… Én nem ismerem azt a szót, hogy lehetetlen!
Kicsit több, mint egy évemben telt. Mondtam már. Tudok várni. Előbb a barátja lettem. Egyre több időt töltöttem vele. Jó párszor kihúztam a bajból. De soha, egyetlen ujjal sem nyúltam hozzá. Nem közelítettem felé, mint férfi. Megvolt a stratégiám. Pontosan tudtam, hogy működni fog. Ó, ne higgyék, hogy könnyű volt várni! Sőt!
Jony az a szemétláda. Látják, most is ökölbe szorul a kezem, hacsak eszembe jut.
Szenvedtem. Mert az én Emilim – sosem tudtam rá másként gondolni, ma sem tudok, csak az én Emilimként – bántalmazó kapcsolatban élt ezzel a rohadékkal. Ugyanakkor, khm, szakmámból eredően jó emberismerő vagyok. Jobb, mint a flancos pszichiáterek. Tisztában voltam vele, Emili betegesen ragaszkodik hozzá. Semmi értelme nem lett volna sem az eszére hatni – pedig okos nő! –, sem pedig némi erőszakhoz folyamodni és elragadni attól az állattól. Úgyhogy vártam. És szenvedtem. Joggal kérdezhetnék, miért nem iktattam ki már az elején a gennyládát? Ugyan! Gondolkodjanak kicsit. Én azt szerettem volna, ha Emili ugyanúgy érez irántam, mint én Őiránta. Ha egyszerűen likvidáltatom a tagot, esélyem sem lett volna, hogy ezek az érzések szárba szökkenjenek az én drágaságomban. Tehát maradt a türelem. Én mindig ott voltam neki, amikor csak szüksége volt rám – és higgyék el, nagyon sokszor volt szüksége rám!
A folytatást kétféleképp is el tudom mesélni, de maradjunk a hivatalos verziónál.
Egy nap Emili sírva kopogott be hozzám. Könnyes arccal könyörgött, segítsek, Jonyt keresik a rendőrök, valaki meghalt, de véletlen, Jony csak védte magát, ő meg nem tud élni nélküle, nem börtönözhetik be élete végéig, vagy ítélhetik halálra. Mire valók az igaz barátok? Ugye? Természetesen segítettem Jonynak megszökni, új személyazonossághoz jutni és még pénzt is jutattam neki. Emilinek meg kellett értenie, hogy ha biztonságban akarja tudni a szépfiút, semmiféle kapcsolatot nem tarthat vele. Kinyílt a bicska a zsebemben, hogy Jony milyen boldogan kezdett új életet – szerintem még csak nem is gondolt Emilire. Igen hamar új kapcsolata lett – addig is folyton csalta Emilit, szóval ebben igazán semmi meglepő nincs. Ez persze most egy tartós kapcsolat volt, egy másik Emili… Őrület! Komolyan! Mintha létezne még egy hozzáfogható, vagy akár csak olyan, aki a lába nyomába ér! Ez azt hiszem, amúgy mindent elmond erről a tetűládáról. Szóval volt új nője, akit csalhatott, kihasználhatott és megverhetett, ha épp úgy tartotta kedve, akinek még gyereket is csinált. Én mindvégig Emili mellett álltam és lassan-lassan úgy fordult irányomba, ahogy vártam. Aztán természetesen Emili minden részletet megtudott Jony új életéről. Tört, zúzott, alig lehetett megfékezni – imádom, hogy ilyen temperamentumos! Utána napokig ivott – képzelhetik, milyen nehéz volt vigyázni rá!
Ha most azt gondolják, mindezt én intéztem így, nem tévednek. Mondtam. Bármit megtennék Emiliért!
Türelmemnek és odaadásomnak hamarosan meglett a gyümölcse, végre igent mondott nekem. A legkáprázatosabb esküvőt tartottuk – én még életemben nem voltam olyan boldog, mint akkor. Sajnálom, hogy nem láthatták, mikor oltár elé kísértem ezt az égi tüneményt.
Életem legszebb napja volt – egyetlen apró momentumot leszámítva. Már hajnal felé járt az idő, de még mindig rengetegen mulattak a táncparketten. Én egész éjjel le sem tudtam törölni a vigyort a képemről. Emilinek sikerült. Igaz egyetlen perc volt az egész. Rajtakaptam, telefonnal a kezében, hogy azal a rohadékkal beszél! „Mindig téged foglak szeretni” – suttogta épp könnyes szemmel. Indulatos ember vagyok, de megvan az a képességem, hogy rendkívüli módon tudok uralkodni magamon. Ennek most is nagy hasznát vettem. Drága kislány, de nehéz vigyázni rá. Melléléptem, gyengéden a vállára tettem a kezem.
- Add oda, Kedves – nyúltam a telefon felé. Ő meg engedelmesen átnyújtotta. Adtam neki egy zsebkendőt, megtörölte a szemét. Elgyönyörködtem benne. Káprázatosan szép volt, a váll nélküli, hófehér ruhájában. Megkeményedett a tekintetem - Ezt soha többé ne tedd Emili! – minden szót egyesével hangsúlyoztam, hogy biztosan jól értsük egymást.
- Ne haragudj – súgta, miközben a nyakam köré fonta a karját – Olyan bonyolult ez. Sajnálom… Nem úgy gondoltam.
Drága gyermek. Tudom én.
– Majd én vigyázok rád – feleltem.
Emili mellett csodás az élet! Pazar utazások, éttermek, tánc, színház, kiállítás – imádom nézni, ahogy új dolgokat, helyeket fedez fel. Olyan édes, gyermeki naivitás és kíváncsiság van benne, olyan felszabadultan tud örülni mindennek. Minden alkalommal csordultig telik a szívem, amikor ilyennek látom.
Persze Emili kissé kiszámíthatatlan. Hol gyerekes, hol csábító dög. De ezt is imádom benne.
A nevetése pedig! Az higgyék el, maga az életelixír. Döbbenetes, mennyire megfiatalodtam mellette. Imádom minden porcikáját, mindent mozdulatát.
Most persze joggal gondolhatják, olyan azért nincs, hogy itt ülök most a begyógyszerezett feleségem ágya mellett és azt akarom bemesélni, az elmúlt tizenhárom év csupa móka és kacagás volt. Nem. Nem volt az. Mint minden házasságban, a mienkben is voltak hullámvölgyek. Annyi talán, hogy nálunk minden ilyet Jony okozott. Mert fel-felbukkant persze. Emili pénzt küldött neki. Hagytam. Aztán könyörgött Emilinek, menjen vissza hozzá, nem tud élni nélküle. Nem hagytam. Tudják egy bántalmazó kapcsolatban az áldozat betegesen ragaszkodik a bántalmazóhoz. Nem volt ez másként Emilivel sem. Így aztán ilyenkor jött az alkohol, a gyógyszerek. Összesen három elvonókúrán vagyunk túl. Ebben is kitartottam mellette. Támogattam. Mondtam már. Szeretem Őt. Mindennél jobban. Emili az Életem. Igen. Így nagybetűvel.
Most itt ülök az ágy mellett, nézem, ahogy alszik. Kezemben a konyakos pohár, bevallom önöknek, nem tudok és nem is akarok Emili nélkül élni. Azzal is tisztában vagyok, ő sem élne sokáig nélkülem. Ha visszamenne Jonyhoz, pár hónap, maximum néhány év és az én gyönyörű Emilim elhervadna, aztán meghalna. Egyszer agyonverné ez az állat. Ezt soha, semmilyen körülmények közt nem hagyhatom.
Tudják miért kellett azt a telefont lebonyolítanom? Rájöttem, Emili meg akar szökni vele – ez ma éjjel lett volna esedékes. És beláthatjuk, akkor mindennek vége lenne. Én nem veszíthetem el Emilit. Magunk közt szólva, ő sem veszíthet el engem. Higgyék el, elengedném, ha tudnám, boldog lesz, ha jó lenne neki. De beláthatják önök is, ha elengedném, aláírnám a halálos ítéletét. Így aztán… Mi mást tehettem volna? Szerintem mindent megpróbáltam az elmúlt tizenhárom évben és igazán türelmes voltam. Most viszont nem maradt más választásom.
Lesz pár nehéz hetünk, esetleg néhány hónap. Talán még egy elvonókúra. Nem tudom. Mindegy is. Bármit végigcsinálok vele, érte!
Nos. Mondtam, elítélhetnek. De azért előtte töltsenek maguknak egy italt és nézzenek mélyen magukba. Szerettek bárkit is valaha ennyire? És ha igen, mi az, amit megtennének érte? Csak kérem – bár tudom, nem szokás, mégis –, legyenek őszinték önmagukkal. Amíg gondolkodnak, én iszom még egy pohár Hardy Perfectiont és őrzöm tovább az én Emilim álmát…
