A hetedik

 

Lassú léptekkel halad a zsúfolt utcán. Egy szurtos, szakadt pulcsit viselő kisfiú lép oda hozzá, felé nyújtja koszos tenyerét. Felemeli kissé a fejét és inkább úgy tesz, mintha nem látná, majd belevegyül a tömegbe. A kedvenc kávézója felé tart. Igaz, már dél is elmúlt, de nem rég sikerült aktivizálnia magát. Kicsit hasogat a feje a tegnap elfogyasztott söröktől. Kocsmában volt a haverokkal, meccset néztek, aztán a meccs végén maradtak még egy két körre, úgyhogy hajnal kettő is elmúlt mire hazaért.

 

 

 

Korogni kezd a gyomra. Nagyon éhes! Majd a kávézóban eszik valamit. Körötte emberek sietnek, de ő csak lassan ballag. Hova az a nagy sietség? Rájön, hogy persze, szerda van, nyilván a korai műszakból hazafelé igyekeznek az emberek, mások meg lehet, az ebédidejüket töltik éppen. Neki szerencsére nincs munkahelye. Ki sem bírná egy irodában. Korán kelni, gürizni egész nap. Még a gondolatába is beleborzong. Jó neki így. Az öröksége szépen kitart még egy darabig. Ő ugyan addig a munkára gondolni sem hajlandó. Utána meg majd megnősül. Csak van tehetős özvegyasszony, akit elvehet. A parkhoz ér. Megfárad. Leül egy padra. Feje előrebiccen, elszunyókálhatott kis időre, mert hangos szóváltásra ébred. Pislog néhányat, mire rájön, hogy hol van. Nem messze tőle egy tagbaszakadt férfi egy nőt rángat, kiabál vele. Egy darabig csendben figyeli a jelenetet. A férfi megüti a nőt, az elesik. Ekkor ő feláll, hátat fordít nekik és kimegy a parkból. „Jobb az ilyesmibe nem belekeveredni” - gondolja és folytatja útját a kávézó felé.

 

Pár perccel később kint ül a teraszon, előtte egy dupla eszpresszó, két vajas croissant, kis tálkában lekvár. Kényelmesen falatozgat, iszogatja a kávéját. Egyszer csak odalép egy alak, kerámia szobrocskákat tesz az asztalára, melléjük egy kis kartonlapocskát. Fél szemmel elolvassa. Siketnéma, ezeket készíti, így adja el. Kifelé fordítja a székét, látványosan nem vesz róla tudomást. Ő ugyan nem fog egy ilyen giccses marhaságért egy petákot sem adni. A szeme sarkából látja, ahogy a fiatal fiú visszalép az asztalához, de mesterien nem vesz róla tudomást. A fiú végül összeszedi a kis figurákat és arrébb áll végre. Felsóhajt, visszafordul a kávéjához. Fél órával később csökken a fejfájás és úgy érzi, a gyomrát mardosó éhsége is alábbhagyott, így hát pénzt dob az asztalra, aztán elindul. Elsétál a boltig, azt tervezi, megveszi a hideg vacsorának valót, meg pár üveg sört a tévézéshez. A bolt előtt odalép hozzá egy nő, akinek egyik kezébe egy négyéves forma kisfiú kapaszkodik, másik karján csecsemőt ringat.

- Uram! Elnézést, hogy… Kérem. Nem pénzt kérek. Csak ennivalót a gyerekeimnek. Elfogyott a pénzem. Csak négy szem krumplit és egy vöröshagymát szeretnék. Ha megvenné nekem…

Inkább úgy tesz, mintha nem hallaná, továbbmegy a bejárat felé. - Uram! Legalább négy szem krumplit. Megfőzöm nekik sós vízben… - Kissé meggyorsítja a lépteit. Kezd elege lenni. „Mindenki kéreget, kunyerál. Javítsanak maguk az életükön. Neki mégis mi köze ehhez?”

 

Belép a boltba, egy perccel később már el is feledi a nőt a kisgyerekekkel. Megvesz mindent, amire szüksége van, még nassolni valót is, mert jó film lesz este és ő szeret a tévé előtt eszegetni. Szatyrát lóbálva indul hazafelé. Útközben megáll egy presszónál, vesz egy jó hideg sört. Élvezettel kortyolgatja el a hűvös, kesernyés italt. Fogja a szatyrát, újfent elindul. A munkából hazaigyekvő emberek megint elárasztják az utcát. Az egyik aluljáró előtt rongyosnak tűnő ruhába burkolt férfi fekszik. Sokan igyekeznek dolguk után a járdán, szűk a hely, így hát ő sem kerüli ki. Magasabbra húzza a lábát, átlép a fekvő alak felett. Szórakozottan, gondolataiba merülve halad tovább. Megéhezik, úgyhogy az egyik utcai árusnál vesz egy szendvicset. Leül egy fa köré épített kőperem szélére, falatozni kezd. Sűrű embertömeg hömpölyög körötte. Ki egyedül, a telefonján beszélve siet valamerre, mások párokba rendeződnek és igyekeznek túlkiabálni az utca zaját. És vannak, akik csoportosan, lökdösődve, vihogva haladnak el előtte. Az úttesten autók dudálnak, gumik csikorognak a gyors fékezéstől, sofőrök szórják válogatott szitkaikat. Hatalmas a zaj. A levegő megtelik a kipufogók okádta szmogos bűzzel, de ő hozzá van szokva a város kakofóniájához, a szagához és az áradó emberek tömegéhez. Hirtelen valami megböki a lábát. Lenéz. Sovány, foltos kutya áll a lába mellett és esdeklőn nézi a szendvicsét. Szemügyre veszi kiálló bordáit, maszatos bundáját, szomorú szemeit,- közben egy pillanatra sem hagyja abba az evést. Látja lecsorogni a kutya barna pofáján a nyálát,- undorodva elhúzza az orrát. Az utolsó falatot rágja, közben arra gondol, hogy ha nagyon akarná meg tudná számolni az állat bordáit. Összegyűri a szalvétát, a földre dobja.

 

Fogja a szatyrát, feláll, elindul. Alig lép néhányat, éles fájdalom hasít a mellkasába. Aztán ahogy jött, úgy el is múlik. Lépeget tovább és a fájdalom még erősebben nyilall a bordái mögött, hirtelen levegőt sem kap. Befészkeli magát a szegycsontja mögé, feszíti belülről, aztán mintha hirtelen egy hatalmas követ ejtenének mellkasára. Fájdalmában odakap, szatyrát a földre ejti. Az üvegek szilánkokká pattannak, a habos sör csendesen csordogál a barna üvegcserepek közt. Térdre esik. Mindkét kezével a mellkasát szorítja. Oldalára dől. Kezét nyújtja a járókelők felé, segítségért suttog. Lábakat lát, ahogy elhaladnak mellette. Edzőcipőket, elegáns mokaszinokat, körömcipőket, egy sárga gumicsizmát. Hanyatt fekvő helyzetbe tornázza magát. Próbál felülni, de a kő a mellkasán a földre szorítja. Aztán mintha a bordái közt tüzet gyújtanának, égni kezd az egész bensője, a szívét pedig, mintha egy vasmarok szorítaná. Tágra nyitja a szemét, kiáltozik, de senki sem figyel rá. Lábak lendülnek, cipőtalpak súrolják az arcát, a hasát, a combját. Rá sem hederít senki. Élete utolsó perceiben nem az életének filmje pereg előtte, csak lábakat lát, melyek átlépnek felette.  

hetedik2_edited.jpg