Kormos

Kinyitom a szemem és fókuszálni próbálok. Inkább csak a dolgok körvonalát látom, mintsem magukat a tárgyakat. De ismerem mindet. Kívülről tudom a formájukat, a színüket, az illatukat, a tapintásukat. Velem vannak, kilencvenkét éve. Lassan mozdulok. Nehéznek érzem a dunyhát. Reszket a kezem, ahogy a szemüvegért nyúlok. Elcsodálkozom. Mióta remeg így a kezem?

 

 

Az ágy szélére ülök. Elfáradok a mozdulatban. Megpihenek kicsit. Kint még csak éppen pirkad, alig szűrődik be fény az apró ablakon. Talpam alatt hűvös a döngölt padló, ahogy lassan felkelek. Megszokott mozdulatokkal felrázom a dunnát, meggyömöszölöm kicsit a párnát. Ráncos ujjaimat meg-megszúrja egy-egy toll. Magam fosztottam hosszú évekkel ezelőtt. Eligazítom a hímzett ágytakarót. Meg akarom simítani rajta az egyik nefelejcskék virágot. Emlékszem, az volt az utolsó, melyet kihímeztem és arra is, hogy akkor már hatalmas pocakom volt. Annyira reszketnek az ujjaim, hogy nem tudom körbesimítani a virág szirmait, úgyhogy csak ráborítom a tenyerem és megpaskolom kicsit. Fehér hálóruhámra felveszem az ingem és óvatosan belebújok az alsószoknyámba, majd ráveszem a felsőt. Bajlódom egy darabig a madzagjával, de végül sikerül megkötnöm. Egészen kifulladok, mire végzek vele. Lábamat papucsba bújtatom és kicsoszogok a kiskonyhába. Elhúzom a riglit, lenyomom a kilincset és a zsanérok nyikorogva engednek. Az ajtó megakad kicsit a padlón. Papucsos lábammal dörzsölöm kicsit a földet, hogy könnyebben csússzon a fa keret. Végül enged és teljesen kitárom. Kormos ott ül a küszöb előtt és aprót nyávog, mikor meglát. Fekete bundája már megkopott kissé, mozdulatai is bizonytalanok, mégis feláll és a lábamhoz dörgöli magát. Erőt veszek magamon, lehajolok és megsimogatom. A derekamba fájdalom nyilall, önkéntelen felnyögök.

 

Kilépek az udvarra. Lassan elmegyek a kútig, leengedem a fém vödröt. Hallom, ahogy a vízbe csobban. Igyekszem, hogy csak félig merítsem, mert egyébként nem tudom felhúzni. Lassan tekerem a kereket, hallom a lánc csörgését. Félúton megállok. Nem vagyok benne biztos, hogy elbírják az izmaim. De hát muszáj lesz. Mélyet sóhajtok, erőt veszek magamon és tovább tekerem a kút kerekét. Mikor felér a vödör, kiemelem, leakasztom a láncról és a földre teszem. A kútkávának dőlök, megpihenek kicsit. A vödröt a konyhába viszem. A kis fém lavórt a hokedlire teszem, vizet öntök bele. Megmosom az arcom, meg a kezem, aztán a lavórt kiviszem az udvarra és a cseresznyefa alá teszem a régi hokedlire. A kiskamrában gyújtóst veszek magamhoz, meg két fahasábot. A konyhába viszem őket és a sparhelt elé térdelek. A térdeim nagyon fájnak. Iszonyú nehéz ez a mozdulat. Megtámaszkodom kicsit a combomon. Megpihenek. Kinyitom a sparhelt ajtót, egymásra keresztezem a gyújtóst, gyufával lángra lobbantok egy megtekert újságpapírt, aláteszem a vékonyra hasított fának, aztán lassan fújni kezdem. Nézem, ahogy lassan lángra kap, aztán mellé helyezem az egyik hasábot. Nyitva hagyom az ajtaját, amíg lángba borul. A sparhelt szélébe kapaszkodva, nyögve felhúzom magam és leporolom a kezem. Leakasztom a kendőm a fogasról, a fejemre borítom és megkötöm az állam alatt. Szoknyám fölé kötényt kötök és a kredencből előveszem a lábast, meg a fakanalat. Miközben megszokott mozdulatokkal elkészítem a málét, szemem megállapodik a falon logó naptáron. Mária nap van. Régebben a gyerekek és az unokák eljöttek ilyenkor. De már évek óta nem jönnek. Mind más országban lakik és olyan nagyon elfoglaltak. Talán három, vagy négy éve láttam őket. Nem emlékszem. Nem tudom jól számon tartani az éveket. Írás van a következő rubrikában és be van karikázva pirossal. Akkor hirtelen feldereng, hogy a dédunokám születésnapja lesz az. A postás minden évben elhozza nekem a fali naptárat és átírja az újba a fontos dátumokat, aztán felakasztja nekem a falra. A memóriám nem jó már. De így nem feledkezem meg semmiről. Nyolc gyereket szültem, de négy még a születéskor meghalt. Négyet tisztességgel felneveltem. Három fiút, egy lányt. Van kilenc unokám és egy dédunokám. Dani. Így hívják. Küldtek róla fotót. Ott van a kredenc üveges részén a többi fotó közt. Mikor kész a málé, félrehúzom, fedőt teszek rá, aztán a fiókból előveszek egy borítékot meg egy papírt. Kikeresem a kiskönyvben a címet és nyomtatott betűkkel átmásolom a borítékra.

images_edited_edited.jpg

A kis papírra ráírom, hogy boldog születésnapot, déditől Daninak, majd előveszem a pénztárcámat. Két napja jött meg a nyugdíjam. Kiveszek egy ötszázast és úgy hajtom félbe a papírt, hogy közé csúsztatom a pénzt. Megnyalom a boríték szélét és leragasztom. Az asztalon hagyom a petróleumlámpa mellett, így majd nem feledem el, hogy holnap el kell vinnem a postára.


Négy marék kukoricát szórok a felfogott kötényem elejébe, aztán kimegyek az udvarra, el egészen a tyúkólig. Kinyitom az ajtaját. Olyan alacsony a bejárat, hogy le kell hajtanom a fejem, hogy be tudjak lépni. A hat darab lábasjószág szépen ücsörög a tyúklétrán. Gyengéden kiterelem őket, eléjük szóróm a kukoricát, azok meg lázas sietséggel elkezdik felcsipegtetni. Régen sokkal több lábasjószág kapirgált az udvarban. Több mint tizenöt tyúk, csirkék, kacsák, libák. De az már régen volt. Akkoriban minden hétvégén jött valamelyik gyerek. Aztán vitték a tojást, csirkét, zöldségeket, gyümölcsöket. Mindig jól felpakoltam őket. Emlékszem, ahogy ott álltam a kiskapuban, ők meg boldog mosollyal integettek. Régen volt. Sóhajtva összeszedegetem a tojásokat. Négy darab van. Igazán szépek. A kötényem zsebébe csúsztatom őket, aztán a kamrába a szakajtóba helyezem mindegyiket. A konyhába megyek, szelek egy karéj kenyeret, levágom a héját, megkenem zsírral, aztán katonákra vágom. Leülök a hokedlire, a Kormos meg mellém ül. Egy katonát neki adok, egyet eszem én. Így falatozgatunk csendben. Miután megreggeliztünk, iszom egy pohár vizet, aztán fogom a kapát és a kiskertbe megyek.

Hűvös az őszi reggel és még harmatosak a növények. Abból se sok van már. Bár egymagamnak még így is az. El szoktam ajándékozni a szomszédoknak. Ők meg adnak tejet, néha egy-egy kiló cukrot, lisztet, vagy ecetet. Elkezdem kikapálni a gyomokat. Esett pár napja, úgyhogy jó sok van belőle. Lassan haladok, le–lehajolgatok, kidobom a gazokat az ágyás szélére. Milyen szép a paradicsom. Kár, hogy már nem érzem az illatát. Megfordítom a tököket, hogy a másik felüket is érje a nap. Eszembe ötlik, mikor Józsika született. Kinn voltam napszámba akkor is épp kapáltam. Leguggoltam a krumpliföld szélére. Éreztem, ahogy a baba lassan kicsusszan belőlem. Egy asszony ollót hozott, elvágta a köldökzsinórt, leültetett egy fa tövébe aztán a mellemre tette a gyereket. Boldog érzés volt, ahogy a kicsi a mellemre kapott. Megszoptattam. Addig megpihentem. Kendőbe csavartam a picit, a hátamra kötöttem, aztán folytattam a munkát. Este mikor mentem haza az uram összecsókolt, megemelte a babát, aztán elment az ivóba. Ej! De régen volt. Megtámaszkodom kicsit a kapanyélen. Már magasan jár a nap. Lassan délidő lesz. Megszomjaztam. Talán eleget is dolgoztam itt mára. Elteszem a kapát, iszom a fémbögréből. Remeg a kezem. Már nem idegesít, hogy melléfolyik. Megszoktam. Kézfejemmel letörlöm a szájam szélét, aztán fogom a cirokseprűt, felseprem az udvart, meg a tornácot. Azután megint vizet iszom, miközben felhajtom a fejem, tekintetem megállapodik a nádtetőn. Ki kellene már néhány helyen cserélni, de hát nincs aki megjavítaná. Nézem a vályogfalakat, látom, hogy az ablak alatt igen megsüllyedt. Igazán kiszolgálhatna már engem ez a ház. Nem hinném, hogy sokat kellene várnia. Tavaly a tanácstól valaki azt mondta, rám fog dőlni és el kell bontani. Mondtam, én benne maradok. Ha bontják, akkor is. Itt születtem. Itt voltam fiatalasszony, itt neveltem fel a gyerekeim. Itt fogok meghalni is. Nem értette. Legyen ez az ő baja. Ennek a háznak, benne minden bútornak, minden fának és szegletnek története van. És ezek története az én életem is.

 

Hirtelen tör rám a szükség, alig érek el a pottyantósig. Nem igen tudok én már futni. Ezt is ki kellene már pucolni. De nincs, aki megcsinálja. Dolgom végeztével megmosom a kezem, aztán lassú mozdulatokkal összeszedem a körtéket. Majd megfőzöm őket. Nincsen már fogam, így nem tudom elrágni őket. Felnézek a diófára. Szép termése lesz idén. Ezen a fán volt mindig a hinta. Kötélből és egy deszkából csinálta az uram. Még a szomszéd gyerekek is idejártak hintázni. Megtámasztom kezem a fa terebélyes törzsén. Olyan mintha érezném, hogy lélegzik. Szentimentális vén bolond lett belőlem. Nagyon elfáradtam. Leülök kicsit a sámlira a konyhaajtó elébe. Kezemet az ölembe ejtem. Végignézek az udvaron. Eszembe jut, hogy itt volt a lakodalmam. Anyám meg az ángyaim négy napig főztek. Volt húsleves, meg disznósült, kacsa és káposzta. Két féle rétes, meg sós sütemények. Még tortát is sütöttek a jeles alkalomra az anyám, a nagyanyám és az ángyok. Anyám menyasszonyi ruháját alakították rám és a hajamba virágot fontak. Kannából töltötték a bort, fonott üvegből a pálinkát. Valaki még egy hegedűst is szerzett. Emlékszem aztán elháltuk a nászéjszakát. És hiába erőltetem nem emlékszem, az uram csókjára. Ezen elpityergem magam. Kissé elgondolkodom, milyen volt az életem. De meg nem mondhatom. Mindig volt tennivaló. Mentek a napok. Egyik a másik után. Örömök, bánatok váltották egymást. Azt mondanám, eltelt. Jó volt. Fáradt vagyok.

 

Kézfejemmel megtörlöm az arcomat. Nem fogok itt vénségemre pityeregni. „Emeld fel Maris a tomporod, aztán munkára!” - hallom az anyám hangját. Felkelek és vizet húzok megint. Azt a nagyfazékba öntöm, aztán a sparheltre teszem. Kihozom a kamrából a teknőt és a lavór helyére teszem a hokedlin. Mikor a víz felforr, beleöntöm, aztán kis hideget öntök hozzá. Kihozom a mosnivalót beleteszem és a mosószappannal sikálni kezdem. Egyszer csak felszáll néhány szappanbuborék. Elnevetem magam. Súrolom tovább a fehér ingjeimet és a hálóruhát meg a bugyogókat és közben szállnak a szappanbuborékok én meg úgy nevetek, kicsordulnak a könnyeim. Aztán nem habzik tovább, akkor kicsavarom, majd a sámlira teszem őket. Ki kellene öntenem a szappanos vizet, de rájövök, nem bírom el a teknőt, úgyhogy a tejeskannával kimeregetem belőle a fele vizet. Utána már elbírom. Kiöntöm, majd hideget öntök a helyébe. Aztán kimosom a ruhákból a szappant. Ezt megismétlem még egyszer, aztán a tornácra feszített kötélre aggatom őket. Régen nagyon odafigyeltem, hogy inget, bugyogót, harisnyát csak akkor mossak, ha tudom, nem jön senki. De most már bármikor moshatok, mert sosem jön senki. Érzem, annyira fájnak az ujjaim meg a kezem, hogy meg kell pihentessem kicsit. Évekkel ezelőtt azt mondta az orvos, reuma. Adott valami gyógyszert. De az már régen volt. Azóta nem voltam nála. Anyám mindig azt mondta, az ember jobb, ha elkerüli az orvost. Ott vannak a gyógynövények. Eszembe jut, hogy valahol kell lennie szárított pitypangnak. Az jó a reumára. Bemegyek, kinyitom a kredencet. Fogalmam sincs, hol lehet. Régen nagy rendet tartottam benne, de most már inkább elkeverek dolgokat. Döbbenten veszem észre, hogy az egyik félcipőm ott van az edények közt, aztán rábukkanok egy kulcsra az egyik fazékban. Én tehettem oda? Nem emlékszem. Mintha hónapokig kerestem volna. De most meg fogalmam sincs, minek lehet a kulcsa. A fiókba teszem. Majd egyszer meglelem, mit nyit. Tovább keresem a szárított pitypangot. Nem találom. Magam sem tudom miért, bemegyek a tisztaszobába és akkor a sublóton a Szűz Mária szobor mellett meglátom a kis zacskóban. Az lesz az. Ráteszem a második hasábfát a tűzre, aztán vizet forralok, ráöntöm a szárított növényre és leülök, megvárom, hogy hűljön kicsit. Kormos felugrik az ölembe és dorombolva elvackolja magát. Karmos kezeim a bundájába süllyesztem. Így várunk, ketten, míg hűl a tea.

Aztán valamivel később megiszom, majd gyengéden noszogatom a macskát, szálljon le. Méltatlankodik kicsit, majd átfekszik a sparhelt melletti ágyra. Ott aludt régen mindig az uram vasárnaponként, az ebéd után. Eszembe jut, mikor hazaért és le kellett húznom a csizmáját. Ő az ágyra dőlt, előrenyújtotta a lábát. Én háttal álltam neki, a két lábam közé fogtam az övét, aztán csak húztam és húztam. Néha úgy bedagadt a lába és a kapca is rátekeredett, bárhogy húztam, csak nem engedett. Akkor a másik lábát a tomporomra rakta és miközben én húztam a csizmát ő taszajtott rajtam egyet lábbal és akkor engedett a lábbeli. Volt, hogy olyan hirtelen engedett, hogy hasra estem. Ő meg hangosan nevetett és azt mondta „Jaj, Mari ha nem lennék ilyen öreg ahogy így nézem a tomporod, ahogy hason fekszel isten biza meghágnálak” Én meg méltatlankodtam és pöröltem vele, aztán elkapta a csuklómat és azt mondta „Jó asszony vagy te” és akkor én boldog voltam. Már jó régóta, hogy senki se fekszik abba az ágyba csak a Kormos. Hagyom hadd aludjon, én meg az udvarra megyek és nekilátok csalánt szedni. Mikor megvan egy jó csokorra való, spárgával átkötöm, aztán fellógatom a gerendára. Jó lesz teának, mikor kiszárad. Utána visszaviszem a megszáradt teknőt a kamrába. Látom, hogy a nap már lefelé készül, én meg elfeledtem az ebédet. Nem vagyok éhes. Majd jó lesz vacsorára. Felöntözöm kicsit az udvart, aztán kitakarítom a tyúkólat. Mivel kevés már a gyújtós fogom a kisbaltát, aztán hasogatok néhányat. Sose gondoltam volna, hogy ebbe valaha így el fogok fáradni. Most meg háromszor kell megállni, pihenni közben. Látom, hogy a nap már lebukóban van. Mindjárt besötétedik. Összeszedem a gyújtóst a kamrába viszem, elteszem a kisbaltát. Megszomjazom. Remegő kézzel iszom. Kézfejemmel megtörlöm a szájam szélét, aztán leülök a sparhelt mellé a hokedlire. Kormos mellém telepszik. Az ölembe veszem a kis piros lábast. Az oldalán a rozsdafolt egyre terebélyesedik. Kibírhatná még, amíg élek. Belemerítem a kanalat a máléba és az első adagot a földre kotrom a macskának. Együtt falatozgatunk. Csendben. Arra riadok, hogy előrebiccen a fejem. Elszunyókáltam úgy fest. Felkecmergek. Megsimítom a macska fejét. Már csak ketten maradtunk egymásnak. Előbb az uramat temettem el, aztán a két nővérem, majd azok férjeit. Aztán a Morzsát. Hűséges, öreg kutyámat. Aztán a legidősebb fiamat. Majd a legkisebbet. Azóta csak vagyok. Vagyunk itt ketten. A Kormos meg én. Évek óta nem zörren a kiskapu se. Igen nagy a csend errefelé. Sóhajtva az udvarra megyek, elmosom a kislábast meg a kanalat a lavórban, kiöntöm a vizet, aztán mindent a házba viszek. Meggyújtom a petróleumlámpát, beriglizem az ajtót és leöltözöm. Leveszem a hímzett ágyterítőt, összehajtogatom és a székre teszem. Eloltom a lámpát. Beborít a sötétség. Bebújok a dunna alá és becsukom a szemem.

cica%2520nagymam%25C3%25A1val_edited_edi