Latin tánc
Sötétbarna hajamat szoros kontyba tekerem a tarkómon, majd gondosan kisminkelem magam. Hatalmas majdnem fekete szemeimet tussal hangsúlyozom, szemhéjamat profi módon árnyékolom, hosszú szempilláimon áthúzom a spirált, járomcsontomat natúr rózsaszínnel emelem ki. A kívánt helyekre egy kis bronz és végül dús ajkaimra vérvörös rúzst kenek. Fekete csipke bodym és combfixem fölé felveszem a vörös, aszimmetrikus ruhámat, aminek nincs háta. Lábfejemet vörös-fekete tánccipőmbe bújtatom, majd bokámra csatolom. Felszegem az állam, alaposan szemügyre veszem magam az egész alakos tükörben. Nem vagyok sem hiú, sem öntelt. Tényszerűen állapítom meg, jól festek.
Benézek a hálószobába. A férjem már alszik, nem ébresztem fel, hogy elköszönjek. Jobb is, ha nem lát így. A gyerekszobához lépek, óvatosan nyitom ki az ajtót. Néhány másodpercig gyönyörködöm a fiamban. Hanyatt fekszik, karja a feje felett, lábai szétvetve, jobb lábfeje kikandikál a Thomasos ágyneműből. Kedvenc plüsse, a homokszín és barna foltos kutya az ágy mellett. Valószínű leesett. Halkan odamegyek az ágyhoz, felemelem a puha szőrös kiskutyát és gyengéden melléteszem. Lágyan megsimogatom a homlokát, majd csendben távozom.
Húsz perc múlva érkezem meg a Klubba. Ötvenkét hete, minden hónap első péntekjén itt vagyok. Az ajtónállók már ismernek. A megtermett, fekete inges fiú hatalmas mosollyal üdvözöl, majd szélesre tárja előttem az ajtót, én pedig bevonulok. Megállok a lépcső tetején egy pillanatra. Minden hangszóróból latin zene árad, a táncparketten párok mozognak az érzéki muzsika ritmusára. Érzem, ahogy a zene átjárja az egész testem, a dobok ott lüktetnek bennem, a gurio mintha a bőrömön súrlódna, a spanyolgitár a véremben peng. Meglódul a szívem, a csípőm, a popsim magától ringatózni kezd. Érzem, ahogy átalakulok. Nem bírom tovább! Táncolnom kell! Lemegyek a lépcsőn, gyorsan megtalálom a tekintetemmel, akit keresek. Ott áll a bárpultnál. Tudom, hogy engem vár. Elindul felém, félúton találkozunk. Nem bajlódunk köszönéssel, megfogja a jobb kezem, érzem, ahogy hosszú ujjai az enyémekre fonódnak. Tenyerét meztelen hátamra teszi, felforrósodik a bőröm az érintése nyomán. Magához húz, olyan közel van az arca, érzem forró leheletét, vágyillatú bőrét, égeti a vérem az ereim falát. Lábát finoman a két combom közé csúsztatja, megremeg az ölem. Csípőmet a csípőjére simítja, felszikráznak az idegvégződéseim. Tekintetünk összekapcsolódik, testünk egyszerre mozdul a zene ütemére, táncolni kezdünk. Hagyom, hogy vezessen, teljesen megbízom benne. Miközben a derekam hullámzik az övé körül, összefonódik a testünk és bármilyen őrülten hangos a zene, érzem, ahogy egy ütemre ver a szívünk. Sötét szeme nem engedi a tekintetem. Szerelmet, vágyat, szenvedélyt látok benne. Tükörképe az enyémnek. Napra pontosan huszonnyolc hete szerettem bele. Órákig táncolunk, aztán finoman szétválunk. Megfogja kezem, a fülemhez hajol.
– Menjünk, Édes – hallom vágytól rekedt hangját közvetlen a fülemben.
Bólintok. Ujjaink összefonódnak. Kilépünk a balzsamos nyári estébe, erősen szorítja a kezem. Leint egy taxit, bemondja a címet. Nem beszélünk, csak fogjuk egymás kezét. Összesimul a combunk. Fejemet a vállára hajtom. Néhány perc múlva megérkezünk. Egy régi raktárépületből kialakított ház, ősrégi lifttel. Nem kell hívni, a földszinten van. Belépünk, elhúzza a rácsot, közben nem ereszti el a kezem. A filmekben a szeretők ilyenkor esnek egymásnak, de mi csak csendben állunk. Nem nézünk egymásra. Hangos zökkenéssel áll meg a lift a negyediken.
Előveszi a kulcsát, bedugja a zárba. A szívem a fülemben dörömböl. Belépünk, becsukódik mögöttük az ajtó. Még a helyére sem kattan a zár, máris a falhoz szorít és őrült hévvel csókol. Visszacsókolom. Nem jutunk el a hálószobáig elsőre. Másodikra igen és hosszan, forrón, gyengéden szeretkezünk. Utána csak fekszem a karjaiban, majd szétvet a boldogság. Hirtelen úszik be kintről a szemétszállító autó hangja és egy pillanatra bevillan a másik életem. Elfacsarodik a szívem. Nem engedem meg, hogy a gondolat szárba szökkenjen. Most hadd legyek boldog. Fohászkodom magamhoz. Megérzi. Szorosabban húz magához, szája az ajkaimat keresi. Belefeledkezem a csókjába.
Fél órával később a konyhában ülünk. Repeső szívvel figyelem, amint félmeztelenül a korai reggelivel foglalatoskodik. Ahogy a serpenyőt tartja, miközben megfordítja az omlettet, a hajnal első sugarai megcsillannak izmos karja bőrén. Meg tudnám szokni ezt a látványt. Ezt szeretném minden nap. A hét minden napján. Az év minden napján. Hátralévő életem minden napján.
Nem kerestem. Sem Őt, sem ezt az érzést. Sőt. Hosszan ellenálltam. A terapeutám javaslatára kezdtem újra táncolni. Az egyetlen hely, ahol végre megint élőnek éreztem magam. Nem akartam semmi mást, csak élni. Érezni, hogy vagyok. Hogy létezem. Legalább néhány órára.
De jött Ő. És hiába álltam ellen, hiába küzdöttem az érzéseim ellen… Olyan sorsszerű volt az egész. Szerintem már évezredek óta ismeri egymást a lelkünk.
Szorosabbra húzom magamon a köntöst, amit Ő vett nekem. Hátrafordul, rám néz a válla felett és szélesen elmosolyodik. Csordultig telik a szívem szerelemmel. Legszívesebben dühöngve toporzékolnék, ordítanék a hajamat tépve, hogy itt akarok maradni! Holott teljesen tisztában vagyok vele, nem tehetem.
– Maradj itt – mondja, mintha csak olvasna a gondolataimban.
Félrefordítom a fejem, nem felelek. Erre nem lehet mit. Én nem tudok.
Minden hónapban együtt töltjük ezt az éjszakát, és minden héten szerdán, déltől négyig mienk a világ. Ennyi.
Az elejétől kezdve nem árultam zsákbamacskát…
Farkaséhesen esünk neki a reggelinek. Közben a munkájáról beszélgetünk, a húgom közelgő esküvőjéről, megvitatjuk, milyen színű legyen a nappali és a háló – jövő héten jönnek a festők. Teljesen olyanok vagyunk, mint egy normális pár. Leszámítva, hogy nem vagyunk azok.
A narancslét iszom, amikor hozzám hajol. A fülem mögé simít egy tincset, közben a szemembe néz.
– Szeretlek – súgja.
– Én is szeretlek – felelem mosolyogva.
– Meg tudjuk oldani másként is. Gondolkodtam és…
A szájára teszem az ujjam. Érzem, ahogy könnyek tolulnak a szemembe.
– Kérlek ne… – suttogom könyörgőn.
Elhallgat, mint mindig. Úgy úszik a bánat a szemében, hogy legszívesebben felüvöltenék. Mint egy sebzett állat. Úgy is érzem magam. Mint egy csapdába esett, sebzett állat. Soha nem éreztem senki iránt úgy, mint iránta. Ó igen, persze, van ebben vágy. Nem tagadom. De nem erre gondolok. Arra az összhangra, ami kettőnk közt van. Arra, hogy a lelkem másik fele, a társam, hogy benne van minden rezdülésemben, érzem Őt, a részem. Belélegzem, kilélegzem. Ahogy Ő is engem. A szívem minden dobbanásában benne van.
Most, ebben az életben, a tánccal kezdődött a klubban. Amikor először lemerészkedtem – mert azt éreztem, ha nem menekülhetek el csak egy estére és nem feledkezhetem a táncba, akkor meg fogok őrülni. Beülök egy kád vízbe és felvágom az ereim. Igaza volt a terapeutámnak – a tánc egy kicsit jobb megoldásnak tűnt. Valaki felkért táncolni, de körülbelül kettő perccel később odasétált egy magas, sötét hajú és sötét tekintetű táncos és határozottan lekért. Mit lekért? Elragadott. Ahogy megtettük az első néhány tánclépést éreztem, hogy olyan összhang van köztünk, ami versenytáncosok közt is csak hosszú-hosszú hónapok alatt alakul ki. Ennyi volt. Áttáncoltunk úgy három órát. Nem köszöntem el, csak leléptem. Egy hónappal később, mikor újra lementem, ott állt a bárpultnál. Amint meglátott, odajött hozzám és táncolni vitt. Aznap megkérdezte a nevem. Rögtön utána köszönés nélkül elmenekültem. A harmadik alkalommal nem volt ilyen óvatlan… Hajnalban meghívott egy kávéra a klub mellett lévő éjjel-nappal nyitva tartó kis étterembe. Nem kerteltem. Mindent őszintén elmondtam neki. Azt mondta, megérti. Meglepetten vettem észre, hogy kivilágosodik – elbeszélgettük az időt, magamhoz kaptam a táskám és elrohantam. Minden hónapban ezen a pénteken együtt táncoltunk, aztán jött a kávé és a reggeli. Mígnem egyik hajnalban a klub előtt megfogta a kezem, belenézett a szemembe és azt kérdezte:
– Eljössz hozzám? – Nem voltam képes megszólalni, így hát csak bólintottam. És kezdetét vette az őrület.
Most pedig, majd hónapokkal később, itt ülök a konyhában és reggeli közben a lakásfelújításról beszélgetünk. Mígnem minden tönkremegy a felvetéssel. A bánat úgy üli meg a konyhát, hogy szinte érzem maró, keserű szagát, a kését, ahogy forgatja a szívemben és érzem, mindjárt atomjaimra hasadok.
Csendben készülődöm, közben hallom, ahogy a konyhában tesz-vesz.
Indulnom kell. A konyhába megyek, megállok az ajtóban. Nem merek közelebb menni hozzá. Megfordul. Nézzük egymást.
A szívem zakatol. Mindig attól félek, egyszer majd azt mondja „Nézd, ez így nem mehet tovább. Elég volt. Engedjük el egymást.” Én megérteném. Komolyan meg. A helyébe valószínű előbb-utóbb így döntenék. Abban a korban van, hogy családot alapíthatna. Találhatna egy rendes nőt, aki független, gyerektelen és imádná őt. Akivel boldogan élne, míg meg halna, aki gyerekeket szülne neki és közös nyaralásokra mennének… Akivel együtt alhat el esténként, együtt ébredhet minden reggel. Akivel bármikor, bárhol mutatkozhat nyilvánosan. Elmehetnének színházba, moziba, koncertre, vagy csak kiülhetnének a parkba galambokat etetni. Akivel megunhatnák egymást…
Állok a konyhaajtóban, remegek. Megindul felém. Magához von. Felsóhajtok. Lélegzem. Hallgatom a szívdobogását. Bárcsak bármikor a mellkasára hajthatnám a fejem, hogy meghallgassam….
– Indulnom kell – súgom a pólójába.
Az állam alá nyúl, felemeli a fejem.
– Szeretlek. Bármeddig fogok várni – mondja.
Nem tudok erre mit felelni. Akár húsz évig is? Nem akarok gondolkodni. Megcsókolom. Abban a csókban próbálom elmondani amit, érzek. Csak remélni tudom, hogy érti, érzi.
Fél órával később már otthon vagyok. Minden csendes, még mindenki alszik. Letusolok, lófarokba fogom a hajam, főzök egy jó erős kávét, kiülök vele az erkélyre. Mélyeket lélegzem. Próbálok visszatérni ebbe az életbe. Fél órám van rá. Akkor ébresztem a fiúkat.
Nem akarok sírni, de tehetetlen vagyok. Rám borulnak az érzések. Tépnek, szaggatnak. Azon kapom magam, hogy az erkély padlóján térdelek négykézláb és rázza a testem a zokogás. Megrázom a fejem. Az órára nézek. Tizenkét percem maradt, hogy összeszedjem magam. A fürdőbe sietek, hideg vízzel arcot mosok. Kinyitom a kis szekrényt, előveszem a dobozt. Remegő kézzel kirázok belőle egy pirulát. Ránézek. Ez nem lesz elég. Kiveszek még kettőt. A számba dobom őket és egy korty vízzel lenyelem. Fél óra amíg hat. Előbb be kellett volna vennem.
A sírástól vörös szemeim alatt karikák. Arcom szürkés, sápadt. Hol az a nő, aki hajnalban – alig néhány órával ezelőtt –, abban a másik fürdőszobában a tükörben ragyogott a szerelemtől? Szeretnék ököllel ebbe a mocskos rohadt tükörbe vágni. Elképzelem. Az arcképem is szilánkjaira hasadna és az éles üvegcserepek belefúródnának a kézfejem bőrébe. Szinte látom magam előtt a szilánkok közt freccsenő vércseppeket. Ökölbe szorítom a kezem és megemelem.
Ekkor meghallom a vékony kis hangot a hátam mögül.
– Szia, mami!
A másodperc tört része alatt pattanok vissza a valóságba. Mindenem fáj, mintha valahol hirtelen darabjaimra szedtek volna szét, hogy aztán idetranszportáljanak és itt hirtelen mindenem újra összerakják.
Nézem a fényes kis arcát, a pisze orrát, álomittas tekintetét, boldog mosolyát. Melegség járja át a szívem. Leguggolok, kitárom a karjaim és ő boldog nevetéssel szalad hozzám. Magamhoz ölelem, beszívom kisgyerek illatát. Ölbe fogom és a konyhába viszem. A dadus már ott van. Rábízom a fiamat.
A hálószobába veszem az irányt. Megállok az ajtaja előtt. Nem bírok még belépni. Homlokomat az ajtónak támasztom. Annyi érzés kavarog bennem, hogy úgy érzem, szétfeszítenek. A szívem olyan nehéz, hogy meggörnyed a hátam, mert nem bírom el a súlyát. Mély levegőt veszek. Be kell mennem oda. A szemébe kell néznem. Mosolyognom. Eljátszani, hogy minden rendben van. Kezem a kilincsen. Lenyomom. Belépek. Az ágyban fekszik, még nem ébredt fel. Odalépek, leülök az ágy szélére. Pillantásom az ágy mellett álló kisszekrényre vetődik. Az esküvői fotónk. Kézbe veszem. Hófehér ruhámat lágyan fújja a szél, szerelmes boldog mosollyal nézünk egymásra, arcunk szinte összeér… Halkan visszateszem a fotót. Kisimítom a homlokából barna fürtjeit.
– Jó reggelt – súgom halkan.
Hangom és hűvös kezem érintése a homlokán felébreszti. Mélykék szemeit az arcomra függeszti. Mosolyogni próbál. Kevés sikerrel.
- Óóóee…eet – zörög félig lefittyedt ajkai közül. Zsebkendőért nyúlok, letörlöm a nyálat a szája széléről. Megcsókolom az arcát, megsimogatom a kézfejét.
– Megmosdatlak – mondom – és felkelek az ágy széléről.
Elindulok a lavórért és a szivacsért.
Így megy ez már, több, mint öt éve.
Hét hónapos terhes voltam, mikor balesete volt. A mai napig nem tudom felidézni a részleteket. Egy kamionnal ütközött, a kocsija beszorult a kamion alá. Órákig tartott, mire a tűzoltók ki tudták szabadítani a kocsi roncsai közül. Mentőhelikopter vitte a kórházba. Hónapokig mesterséges kómában volt. Minden orvos azt prognosztizálta, hogy nem fogja túlélni. Egyedül szültem. A szülésre sem emlékszem. Mintha egy teljes évet valami fátyollal takartak volna le. Édesanyám velem volt, ez biztos. Néha behozta a kisfiamat. Szoptatok. Fogalmam sincs, éjjel van-e vagy nappal. Arra eszmélek, hogy van egy fiam, aki önállóan lépeget. És van egy férjem, aki… Nem tud járni, nem tud beszélni, nem tud önállóan semmit sem csinálni. Soha nem is fog tudni. Etetem, pelenkázom, mosdatom. Engem megismer. Mindent megért, amit mondok neki. Így azt is, ami történik vele. Bele vagyunk zárva ebbe a földi pokolba, ami lassan felemészt. És sehol sem találom a kijáratot…
Vizet engedek a lavórba. Kézfejemmel ellenőrzöm a hőfokát. Behunyom a szemem. Az Ő arcát látom. Mély levegőt veszek.
Nem bírom tovább. Kicsúszik a lavór a kezemből, rám ömlik a víz. Nem érdekel. Visszasietek a hálószobába.
Leülök az ágya szélére.
– El kell mondanom valamit – kezdem. Mélykék szemeit rám függeszti. Annyi érzés van benne, hogy úgy érzem, megfulladok, beleőrülök, belehalok. Aztán meglátom benne. Azt is. Tudja. Tudja, mit fogok mondani. Mégis a szenvedés mögött szeretet és jóváhagyást is látok benne. Megsimogat a tekintete. Könnycsepp gördül. Az övé. Az enyém is. Fogom a kezét, amíg mesélek neki….