Megértem én, Kisfiam

 

A kis lakás borzasztóan túlzsúfolt. Mindenütt bútorok, párnák, terítők, nippek, a fal színe alig látszik, annyi kép, festmény függ rajta. A linóleumpadlón össze nem illő szőnyegek tarkállanak, az ablakokon súlyos, színes függönyök. A kanapén idős nő fekszik, vastag plédbe bugyolálva, a lábán plusz egy kockás pléd. Az ősz egyhangú ködbe vonja a kinti fényeket, a késő délutáni szürkület éppen csak átsejlik az ablakon. A kanapé melletti asztalkán kislámpa áll– amolyan régi vágású, aranyozott talppal, vörös bársonnyal bevont lámpaernyővel. A szobában félhomály van és levegőtlenség.

A kanapéval szemben hatalmas, öblös fotel, benne egy negyvenes férfi ül. Sűrű sötét haja a halántékán deresedik, orrán szemüveg, mely mögött barna szeme fáradtan tekint az idős nőre.

- Anya –mondja a férfi – hadd nyissam ki kicsit az ablakot. Nagyon meleg van itt.

- Jaj, kisfiam – jön a vékony hang a takarók halma alól – ki nem bírnám! Én majd megfagyok! Majd megtudod te is, ha megöregszel.

- Drága anyukám, hatvanöt évesen dehogy vagy még öreg!

- Én annak érzem magam. Minden csontom fáj. Hasogat a fejem. Szédülök. Ma egész nap fel se merek kelni, olyan bizonytalan vagyok. Biztosan időjárás változás lesz. Tudod, milyen érzékeny vagyok rá.

- Bevetted a gyógyszert, amit az orvos adott?

- Nem mertem… - sóhajt az asszony – A múltkor is hányingerem lett tőle! Tudod, hogy extra érzékeny a gyomrom!

- Készítek egy kamillateát neked – áll fel a férfi a fotelből.

- Nem kell! – jön a határozott hang – Hagyd csak, kisfiam – folytatja újra elgyengülten – ne fáradj miattam.

- Nem fáradtság, igazán – téblábol a férfi a fotel mellett.

- Olyan ritkán jössz, akkor is csak beszaladsz néhány percre… ezt a kis időt ne a konyhában töltsd, kedvesem – mondja elhaló hangon az asszony – Megleszek.

- De hiszen jövök minden nap – mondja a férfi, közben visszaül a fotelbe, lábait egymás mellé helyezi, rákönyököl a térdére, torkát köszörüli. Nyitja a száját, hogy mondjon valamit, de az asszony megelőzi.

-  Most se voltál két napig!

- Anya, mondtam, hogy vidéken leszek a kollégákkal. Céges ügyben.

- Megértem én, kisfiam – nem kell mindjárt ingerültnek lenni. – Ez csak tény, hogy most két napig nem jöttél. Tegnapelőtt elestem a boltba menet.

- Miért nem szóltál? Megütötted magad? Mi történt? – néz rá ijedten a fia.

- Ó – legyint az asszony – nem akartam, hogy idegeskedj miattam. Megszédültem, aztán elestem. Semmi komoly, igazán. Fáj kicsit a bokám, meg a karom… - nagyot sóhajt, keze a karjához nyúl, rásimít – Igazán semmiség. Épp csak egy kis zúzódás. Az a kedves fiatal szomszéd hazakísért. Hozta a szatyromat.

- Mondtam már, hogy bevásárolunk neked. Nem kell egyedül járnod a boltba és cipekedni.

- Igazán kedves felajánlás tőletek. Igazán. Csak hát, a múltkor is, nem azt a márkát hoztátok, amit megszoktam. Kiütéses lettem az új sampontól. A darált húst meg ki kellett dobnom. Én mindig úgy vásárolok, hogy megnézem, mikor jár le, nem veszek meg olyasmit, ami nem áll el legalább egy hétig. Annak a húsnak meg két nappal később lejárt a szavatossága. Megértem én, persze, hogy nektek olyan sok a dolgotok. Nem értek rá mindent egyesével átnézni. Hidd el kisfiam, megértem én. Én meg ráérek nézegetni ezeket.

- Legközelebb megnézzük. Rendben? Csak hagyd ránk a bevásárlást.

- Kisfiam, dehogy akarlak én terhelni benneteket ezzel. Nem kell aggódnod. Megvagyok én. Csak a szédülés nem jó – az olyan félelmetes. Olyan bizonytalan az ember saját magában. De ej! Ez a korral jár. Ezt kell megszokni.

Megint hallgatnak kicsit. Majd néhány perccel később az asszony töri meg a csendet:

meg%C3%A9rtem%20%C3%A9n%20kisfiam_edited

- Hétvégén légy szíves gyere át. Ki kell pakolni a spájzot. Letörölgetni mindent, aztán új papírost teszünk a befőttek alá.

- Nem tudok sajnos annyi időre átjönni hétvégén. Szombat délelőtt Marcinak lesz meccse vidéken, oda visszük, este meg színházjegyünk van. Vasárnap látogatóba jön hozzánk egy baráti házaspár. Megígértem Ibolyának, segítek az előkészületekben.

Az asszony nagyot sóhajt. Köhögni kezd.

- Hozz egy pohár vizet, kisfiam.

A férfi a konyhába megy, vizet enged, beviszi, átadja anyjának a poharat. Az asszony nagy nehezen félig ülő helyzetbe tornázza magát: - Úgy el vagyok gyengülve néhány napja – mondja, majd iszik pár korty vizet. Reszkető kézzel adja vissza a poharat, majd hátrahanyatlik a párnákra. Piheg kicsit, közben a fia felkapcsolja a kislámpát, majd visszaül a fotelbe.

- Megértem, Kisfiam. Persze. Neked ott a család, meg a sok elfoglaltság. Nem olyan fontos az a spájz.

- Hogyne lenne fontos, anya. Az is fontos. Jó neked úgy, hogyha vasárnap kora reggel átjövök két órára és megcsináljuk?

- Ne fáradj vele – legyint az asszony – nem venném a szívemre, ha miattam korán kellene kelned.

- Nem fáradtság anya, igazán.

- Nem, szóba sem jöhet. Drága gyermek vagy, de nem fogadhatom el. Megoldom magam. Semmi baj! Majd megkérem a szomszédot, ő jobban ráér.

A férfi nagyot sóhajt. Fogalma sincs, mit mondhatna, hogy oldhatná fel a kellemetlen helyzetet. Rosszul érzi magát, hálátlannak. Az anyja annyi mindent megtett érte gyerekkorában. Főzött, mosott rá, dolgozott, hogy neki mindene meglegyen, ő meg két órácskát nem ér rá? Lelkiismeret-furdalás gyötri. Feszeng.

- Nézd anya, kiveszek egy nap szabadságot péntekre. Megcsináljuk akkor. Mit szólsz?

- Milyen jó gyerek vagy, kisfiam – néz rá fáradt mosollyal az asszony.

- Igazából azért is jöttem, mert meg szeretnék veled beszélni valamit – mondja a férfi.

- Csak nincs valami baj? A házasságoddal ugye? Ibolyka persze nagyon rendes kis teremtés, csak hát… Mások ezek a mai asszonyok. A feleség dolga lenne, hogy terített asztallal várja haza a férjét, gondoskodjon a háztartásról. Persze megértem én, ma más világ van, a nő is dolgozik. De mi is dolgoztunk annak idején. Én mégis mindent elláttam idehaza. Apádnak semmi dolga nem volt, mikor megjött a gyárból. Minden nap volt házi koszt, tiszta ruha, neked is mindig volt szendvics csomagolva tízóraira. Igaz, hogy hajnal négykor keltem minden nap. De így volt ez rendjén. Ma valahogy semmire se jut ideje a nőknek. Talán mert fontosabb a karrierjük, mint a család. Pedig a család az első és legfontosabb. Megértem én, persze, Ibolya okos nő. Persze, hogy megbecsülik a munkahelyén. Csak egy nőnek, ha már megházasodik, fontosabb kellene, hogy legyen a férje és a gyermeke. De megértem persze – legyint -, hogy ma más világ van…

- Nem anya, dehogy. Minden rendben a házasságunkkal. Ibolya igazán mindennek szépen gondját viseli.

- Drága jótét lélek vagy te, kisfiam – mondja az asszony mosollyal az ajkán. – Még meg is véded, pedig amilyen jó ember vagy, jobban is vigyázhatna rád. Persze, ha neked így megfelel, én megértem.

Nagyot sóhajt a fiú. Nem akar ebbe belemenni. Tudja, az anyja csak jót akar, hogy neki a legjobb legyen. Mindig is ilyen volt.

-  Szóval, azt akartam megbeszélni veled, hogy Ibolya kapott a cégétől egy jutalom utat. Elismerés az egész éves munkájáért. Családi pihenés az Alpokban. Egy hét.

- Ó – mondja az asszony de inkább tűnik csalódottnak, mint meglepettnek – hát ez igazán nagyszerű…

- Nos, igen… - kezdi a férfi – csak az a helyzet, ebbe az egy hétbe beleesik a karácsony is. Így aztán idén nem tudjuk együtt tölteni az ünnepeket.

Mély csend nehezedik a szobára. A férfi a bőrt piszkálja a hüvelykujján, az asszony mereven fekszik, néz maga elé, látszik, ahogy a mellkasa gyorsan emelkedik és süllyed.

- Tudom, hogy… - kezdi a fiú, de az anyja közbevág

- Szót se többet! – mondja, az anyja, majd könnyek kezdenek peregni a szeméből. – Gyenge a szívem az ilyen beszélgetésekhez.

- De hát legutóbb azt mondta az orvos, hogy hatnak a gyógyszerek és javul a szívprobléma.

- Persze-persze… csak aztán hozzászokott a szervezetem a gyógyszerhez és már nem használ. Most keres valami újat – az asszony hangja vékony, mint aki a feltörő zokogást készül visszafojtani.

- Muszáj erről beszélgetnünk – mondja szelíden a fia. – Tudom, hogy minden karácsonyt együtt szoktunk tölteni, úgyhogy ez most kivétel lesz. Mivel december 22 –én indulunk, átjönnénk előtte egy egész délutánra, és…

- Ez igazán nagyszerű – az asszony elővesz egy zsebkendőt, megtörölgeti a szemét, az orrát – kedves tőled, hogy ilyen figyelmes vagy. Igaz, az persze nem karácsony. Ó, ne is törődj velem, bolondos vénasszony vagyok én már, aki ragaszkodna a kis megszokott dolgaihoz. Tudod, az én koromban már ki tudja, hány karácsonyom lesz még… - újra megtörli a szemét.

- Ne mondj ilyet anya! Hiszen még csak hatvanöt éves vagy!

- Jaj, kisfiam, de milyen nehéz hatvanöt év volt az. Gyenge vagyok én már, a szívem is rendetlenkedik. De megértem, neked első a család. Szép dolog, hogy így köszönik meg Ibolyka munkáját. Miért gondolna bárki is a hozzátartozókra?Menjetek csak. Érezzétek jól magatokat. Én megleszek.

A férfi az órájára néz, késésben van, indulnia kell.
- Most mennem kell anya, de holnap is jövök, ígérem – odahajol, hogy homlokon csókolja az anyját. Az asszony elkapja a kezét, megszorítja, elsírja magát:

- Olyan jó gyerek vagy kisfiam! Nem is tudom, mi lenne velem nélküled! Jaj, ne törődj vén anyáddal! Megleszek, hidd el! Ti meg csak utazzatok el szépen. Majd imádkozom, hogy megérjek még egy karácsonyt.

 

A férfi lefelé ballag a lépcsőn. Borzalmasan érzi magát. Lelkiismeret-furdalás gyötri, szégyelli magát. Az anyja felnevelte, mindent megtett érte. Öreg és gyenge. Ő meg magára hagyná? Pont karácsonykor, ami a legszentebb ünnep a számára? Viszont Marcika meg hogy várja a síelést. És Ibolyára is nagyon ráfér a pihenés, rengeteget dolgoztak az idén. De nem! Mégse lehet ilyen önző! Ők még fiatalok, erősek. Bármikor elmehetnek. Nekik még sok karácsonyuk lesz. Az anyjának meg ki tudja mennyi? Egyre lassabban ballag. Karjai a teste mellett csüngnek, feje előrehajlik. Mardossa a kétely, a bűntudat. A földszinten előveszi a telefonját, a feleségét hívja:

- Ibolya, kedvesem, ne haragudj, de nem mehetünk el karácsonykor. Anya nagyon nincs jól.

- Értem – hallja a felesége hangjában a végtelen csalódottságot. Pocsékul érzi magát ettől is.

- Ne haragudj! – mondja – Kárpótollak érte és… de nagyon aggódom. Olyan gyenge volt ma, ha láttad volna, én…

- Megbeszéljük, ha hazaérsz Szívem – mondja az asszony, elköszön és bontja a vonalat.

Ő meg magára marad a borzasztóan rossz érzéseivel és fogalma sincs, mi tegyen? Kinek kedvezzen?

megértem én kisfiam JÓ.jpeg