A negyedik

 

A konyhaasztalnál ült, a kávéját kortyolta, közben a laptopján olvasgatott. Mennyi gyönyörű nő! És milyen híresek. Úsznak a pénzben, a sikerben, mindenki imádja őket. Maró féltékenységet érzett. Ő bezzeg itt ül a szobakonyhás lakásában és hónapról hónapra kell küzdenie a megélhetéséért. Pedig ő is csinos. Igazán. Na persze, ő nem teszi szét a lábát azért, hogy előbbre jusson.

 

 

„Egyébként is. Csupa retusált fotó. Reggel, smink nélkül tuti nem így néznek ki. Na de azok a villák, amikben laknak! Úszómedence, személyzet. Bárcsak neki is megadathatna mindez! Micsoda egy világ ez! Némelyeket felvet a pénz, ő meg szinte nyomorog.” Lecsukta az oldalt és belépett a közösségi oldalára. „Most tényleg? Ezzel kell kezdeni a napot?” Egy régi iskolatársa posztolta a képet. Giccses tengerpart, sugárzó mosoly, kezét feltartja, ujján gyűrű szikrázik „Igent mondtam” hirdeti a kép alatt. „Megáll az ember esze! Ez a kis nebáncsvirág, semmitmondó arcú liba és elkelt! Ő meg szingli. Hát hova tették a férfiak a szemüket, meg az eszüket?” Ő is nagyon szeretett volna egy jó kapcsolatot és persze házasságot. Férjhez akart menni. Erre szinte minden héten azt kell nézegetnie, hogy másokat eljegyeznek, ne adj isten eleve esküvői fotókat posztolnak. Még rosszabbak a nászutas képek. Ő épp úgy megérdemelné! Miért pont neki nem jön össze? Érezte, ahogy az irigység marja az egész bensőjét. Beleharapott a lekváros buktába. Keserű íze volt. Mint az epe. Visszadobta a tányérba. Lejjebb görgetett. Egy másik ismerőse jógapózban. Izmai gyönyörűen kirajzolódnak a szűk nadrágon és pólón keresztül. „Úristen! De jól néz ki! Hát hol vagyok én ehhez képest?” Elkeseredett. „Na persze! Akinek van ideje naponta órákat edzeni, annak könnyű!” Ő ki se látszik a munkából, egyedül van, el kell tartania magát. Hol lenne neki ideje ilyesmire? „Mégis, hogy engedhetik ezek meg maguknak ezt? Nyilván fogtak egy pénzes pasit.” Ő bizony nem lesz valakivel csak a pénzéért kedves. Az már olyan, mintha prostituálná magát! Lecsapta a laptop fedelét. „Elmegy az ember életkedve ezektől!”

 

Gyorsan összekészülődött és rohant a munkába. Már az első órában kiborult. Hideg-zuhanyként érte a hír, miszerint a kolléganőjét előléptették! „Miért? Miért, nem őt? Hiszen régebb óta dolgozik ott, mint ez a csaj! Persze, neki nincsenek akkora dudái, mint annak. Mert igen! Azok már nem is mellek, hanem dudák!” Lopva ruhája elejére pillantott. Őt nem eresztette el túlságosan a természet. Felsóhajtott. „Istenem! Mennyire szeretnék én is olyan hatalmas domborulatokat, mint ő!” – gondolta. Majd megette a fene, akárhányszor a kolléganőre nézett. „Na de, hogy csak emiatt kinevezzék! Ez túlmegy minden határon! Jó, persze, neki van diplomája is, ő meg még nem fejezte be a főiskolát. Könnyű úgy, hogy anyuci, apuci fizeti a tandíjat. Neki senki sem fizeti! Továbbá saját magát kell eltartania, egyedül van, mégis mikor tanulna? Szorgalmas, megbízható jó munkaerő. Igazán neki járt volna az a kinevezés.” A sírás kerülgette. „A világ teljesen igazságtalan!” Felpattant és a mosdóba rohant. Ő ugyan nem fog ezekkel ünnepelni! Elsírta magát. „Mindenki sokkal szerencsésebb, szebb, okosabb, jobb és gazdagabb nála. És házasabb. És boldogabb.” Ó mennyire irigyelte mindegyikőjüket! És még annál is jobban gyűlölte őket! „Hogy rohadnának meg!” Maga sem tudta, miként vészelte át a napot. A percek kínosan lassan múltak. Körötte a sok vidám arc, beszélgetések, összekacsintások. Ő nem volt része ennek. Irigyen bámulta a többiek könnyed csevegését, önfeledt mosolyát. „Ó, hogy dögölne meg az összes!” – gondolta és szorosan összepréselte a száját. Nagy nehezen eljött végre az öt óra és hazaindulhatott.

Látta a telefonján, keresi az unokahúga. Nem vette fel. Kis felvágós csaj volt. Tavaly végzett az orvosin, mellette sorra nyerte a teniszkupákat. „Hja, kérem! A családi háttér.” Amúgy is utált vele lenni. Magas, szőke, kék szemű lány volt, mindenhol megbámulták. Ő meg ugye a szomszédlányos barnaságával labdába se rúghatott mellette. Gyerekkoruk óta irigyelte. Ó, hányszor betartott neki! Ez még mindig mosolyra fakasztotta. Viszont pont ma aztán végképp hallani sem akart róla! Hűvös volt az őszi idő, összébb húzta magán a kabátját és megszaporázta a lépteit. Gyűlölettel gondolt a sok autóban ücsörgő emberre. „Könnyű nekik!” Végre elérte a háztömböt. Döbbenten vette észre, hogy az exe áll a kapu előtt. Már vagy másfél éve nem látta. Nem volt szép szakítás. A srác hagyta el és igazán csúnya dolgokat vágott a fejéhez. Hogy kórosan féltékeny, irigy, gyűlölködő, bosszúvágyó. Ő meg végül nekiment és lekarmolta az arcát. A cuccait az ablakon át szórta ki utána és nézte, ahogy az utcán szedegeti össze őket. Mit akarhat? A kezdeti suta üdvözlés után gyorsan megtudta a lényeget. Elveszi az unokahúgát. Jövőre lesz az esküvő. Szóhoz sem jutott. Állt ott döbbenten, magába zuhanva. Még akkor is, amikor a fiú már befordult a sarkon és eltűnt a másik épület mögött. Ott állt, bénultan, ökölbe szorult kézzel. „Neki. NEKI kellene férjhez mennie jövőre ehhez a sráchoz! Nem annak a libának!” Epe tolult a torkába, a gyomra görcsbe rándult és kiadta az ebédje maradékát.

Órákkal később a nappaliban ülve rájött a megoldásra. Felhívta a fiút, hogy igyanak meg valamit és beszéljék meg rendesen, szeretné, ha megmaradna a jó viszony, mégiscsak az unokahúgát veszi el, kvázi rokonok lesznek. Kicsit győzködni kellett, de végül belement. Lebonyolított még egy telefont, összeszedte magát és a megbeszélt helyre indult. Útközben tett egy kis kitérőt, gazdát cserélt egy kis csomag meg némi készpénz. A bárban könnyű volt észrevétlenül beleönteni a kis csomag tartalmát a gin-tonicba, amikor a fiú a mosdóba ment. Pont mielőtt visszaült volna az asztalhoz, ő hátranézett. Látta az ajtón belépni egykori osztálytársát. Láthatóan majd felvetette a pénz! Márkás cuccok, ékszerek, tökéletes frizura. Érezte, az epét a torkában. Aztán belépett mögötte egy álompasi. „Ami sok az sok!” Az irigység belemart a szívébe, azt hitte, elhányja magát. Ha nem éppen ezzel lett volna elfoglalva, talán észrevette volna, hogy a pultos fiú épp ekkor törölte le előtte a könyöklőt, majd visszahelyezte a két poharat a pultra, de véletlen felcserélte őket. Közben visszaért a volt barátja is. Mosolyt erőltetett az arcára és koccintásra emelte a poharát. A fiú szintén így tett. „Fenékig” - mondta és felhajtotta a keserű italt. Öt perccel később szörnyű rángógörcsök közepette leesett a bárszékről. Látta, hogy a fiú riadt tekintettel bámulja és előveszi a mobilját. Egy iPhone-t. „Hogy rohadna meg! Honnan futja neki iPhone-ra?” - ez volt élete utolsó gondolata.  

irigység legjobb 2.jpg