Reggel
Az álom és az ébrenlét határmezsgyéjén megérzem mellettem a forró testét. Magamhoz húzom. Elmosolyodom. Hagyom még magam lebegni egy kicsit ebben az idilli állapotban, majd lassan kinyitom a szemem. Eszter mocorogni kezd, és attól tartok felébresztettem, de csak a hátára fordul, elmosolyodik álmában, és békésen alszik tovább. Felkönyökölök mellette, és nézem a gyönyörű arcát.
Hosszú, vörösesbarna göndör tincsei kusza összevisszaságban keretezik ovális arcát. Szép ívű szemöldöke hófehér homlokára simul, hosszú szempillái meg-megrezzenek. Orcáján a gödröcskék felett kis kerek gömbölydedség, amit úgy imádok, mert amikor nevet, még hangsúlyosabbá válik. Rózsaszín, széles, szép ívű ajkai még így, álmában is enyhén mosolyra húzódnak. Ilyen közelről jól látom a szeplőit, amiket ő úgy utál, én pedig nagyon szexinek tartok.
Elborítanak az érzések. Érzem, ahogy a mellkasomat majd szétvetik, és valahogy az egész bensőm olyan furcsa. Bizsereg. Mintha remegne a szívem. Csiklandós érzés. És meleg. Szélesen elmosolyodom.
Nem akarom megtörni a varázst, úgyhogy nem kelek fel. Gyönyörködöm tovább Eszterben, ahogy békésen alszik. A gondolataim közben el-elkalandoznak. Olyan nagyon szeretem! Ó, és mennyi mindent szeretek benne!
Látom magam előtt, ahogy főz. Ott áll a tűzhely előtt. Haját ilyenkor mindig összefogja hátul, de persze néhány rakoncátlan tincs folyton elszabadul és légiesen repked az arca körül. Szeretem nézni, ahogy szeletel, keverget, vagy épp belemélyed a receptkönyvbe, és közben a kis tincsek játékosan táncolnak kipirult arca körül. Eszembe jut, amikor egyszer nagy boldogan felcsapott egy Jamie Oliver szakácskönyvet, és azt mondta: a mester úgy kezdi, bár ezek igazi ínyencségek, de mivel sokszor érte az a vád, hogy beszerezhetetlen alapanyagokat ír a receptjeihez, ebben a könyvben csupa olyasmi van, ami a sarki kisboltban is kapható. Én a konyhaasztalnál ültem a kávémat kortyolgatva, Eszter kötényben állt az asztal mellett, előtte a nyitott könyv, és fölé hajolva olvasott. Egyszer csak rám emelte azokat a gyönyörű, hatalmas kék szemeit, és nagy komolyan így szólt:
– Tíz deka belachan, és gyanítom nem jó a kiejtésem. Viszont nyilván beszerezhető a sarki kisboltban. Megteszed, hogy leugrasz érte? – elmosolyodott, és széles mosolya beragyogta a konyhát.
– Édesem! – tettem le a kávés csészét.– Csak nem azt akarod mondani, hogy nincs itthon izé, belacca?
– Belachan – nézett rám.
– Igen, az. Belachan. Hogyhogy nincs itthon?
Eszter nagyot sóhajtott, majd becsukta a könyvet.
– Igazad van, Szívem – nézett rám komoly arccal –, egyetlen magyar háztartásnak sem szabadna létezni belachan nélkül.
– Bizony! Minden tisztességes magyar konyha polcán ott kell, hogy legyen. Nekünk pedig nincs!
– Ajaj! Leszerepeltem, mint tisztességes háziasszony – pillantott rám nagy szemekkel. – Jóvá kell tennem valahogy… Meg is van! – csillant meg kék tekintetében a pajkosság. – Elterelem a figyelmed! – majd felült elém az asztalra, és megoldotta a ruhája elejét.
Istenem, mennyire imádom ilyenkor!
Azóta nálunk az, hogy „a belachan egyetlen tisztességes magyar háztartásból sem hiányozhat”, amolyan szállóige lett. Amit csak mi ketten értünk. Szeretem ezeket a közös kis titkos dolgokat.
Mint amilyen például a barkácsáruház. Elmosolyodom, és tekintetem önkéntelenül formás csuklójára téved. Még kapcsolatunk hajnalán azt találtam mondani neki, én egy unalmas pali vagyok, hétvégenként barkácsáruházba járok. Mire ő édes mosoly kíséretében közölte: „Ó, ott lehet bilincset kapni. Nagyon szexi és romantikus!”. A következő randevúnkon elvittem egy ezermester boltba. Azóta, ha csak szóba kerül, hogy milyen jó lenne valami romantikus program, mindig összemosolygunk, és vagy egyikünk, vagy másikunk megkérdi, „melyik barkácsáruházba van kedved menni”?
Vagy amikor a szüleim meghívtak minket egy gourmet étterembe, és az első fogás egy hatalmas tányér közepén egy nagyon apró zöld, sárga, piros kis csoda volt, és kérdezte a pincér, hozhat-e még valamit. Eszter pedig a fülemhez hajolt és odasúgta: „Egy nagyító elkelne!” – én pedig felnevettem. Sokat viccelek vele azóta a nagyítóval.
Eszembe jut, mennyire szeretem, ahogy eszik. Olyan jóízűen tud egy-egy falatot a szájába venni, és a különösen finom dolgok esetében becsukja a szemét, és közben azt mondja „mmhhmm”. Annyira szexi olyankor!
Kissé gömbölyded, és minden domborulatát imádom. Ő sokszor elégedetlen magával, és olyankor valami diétába kezd, amit aztán rendre abba is hagy. Én olyankor mindig azt mondom neki, nagyon jó, hogy hetvenkét kiló, mert így ennyit szerethetek belőle. Ha csak hatvan kiló lenne, akkor kevesebb szeretni valóm maradna. És olyankor Ő hozzám bújik, beletúr a hajamba, és azt mondja: „Ó, te, te drága!” –, én pedig boldog vagyok tőle.
Amikor nagyon nehéz napjaim vannak a munkahelyemen, Eszter egyszerűen megölel, amikor hazaérek. Szeretem az ölelését. Jó érzés, ahogy telt kebleihez von, és csókot nyom a számra. Vacsorát készít nekem, és vagy mond valami vicceset, amivel jobb kedvre derít, vagy egyszerűen elém tesz egy pohár konyakot.
Megmoccan mellettem az ágyban, de még nem ébred fel. Az oldalára fordul, és a karját maga mellé nyújtja. Nézem a szép, hófehér, gömbölyű vállait. Ó, hogy tudja megvonni azokat a kis csodákat. Olyan elegánsan, franciásan, sokszor pajkosan. Egyszerűen kissé megbillenti a vállát, közben a feje alig észrevehetően oldalra biccen, és rám mosolyog. Én meg teljesen elolvadok tőle.
Ránézek az arcára. Olyan édes kis fitos orra van. Tetszik nekem az orra. Ó, hogy fel tudja húzni, amikor mérges valamiért, vagy nem tetszik neki valami. Látom magam előtt, ahogy a minap csípőre tett kézzel állt a konyhapult előtt, a fitos orra felhúzva, és az orcáján két piros folt, miközben velem vitázott, milyen ésszerűtlen döntés elmenni egy sziklamászásra, amikor tériszonyom van, csak azért, hogy ne bántsam meg a barátom. Iszonyú dühös volt. Gyönyörűnek láttam, és ezt meg is mondtam neki:
– Csodálatosan szép vagy, amikor dühös vagy! Ó, igen! Nagyon-nagyon szép!
Láttam, ahogy a dühszikrák lassan kialszanak nefelejcskék szemeiben, majd leemelte kezét a csípőjéről, és hozzám lépett.
– Én csak borzasztóan félek, hogy valami bajod esik – mondta. Aztán megcsókoltam.
És az orráról még az is eszembe jut, amikor virágot ültet a kis színes cserepekbe. Kezén virágmintás kertészkesztyű, törökülésben helyezkedik el a földön. Előtte a kis színes, mini kerti szerszámok, a sűrű, sötét virágföld, a cserepek és a kaspókba szánt növények. Néhány perc után ruhája, alkarja, mezítelen lába és az orra már virágföldes, én pedig mindig mosolyogva figyelem. Először elámultam, milyen finoman, kedvesen beszélget közben a növényekkel. Mára nemcsak, hogy megszoktam, hanem bevallom, én is meg-megszólítom őket.
Elbűvöl a kedvessége. Eszter kedves a pincérrel az étteremben, a postással, a pénztárossal, úgy általában mindenkihez van egy jó szava vagy egy mosolya.
Észreveszek a halántékán egy apró színes festékfoltot. Tegnap itt volt a nővérem kétéves kislánya, mert Eszter vigyázott rá. Amikor hazaértem, a konyhában hajoltak épp az asztal fölé, és egy hatalmas papírra festettek, közben pedig élénken csacsogtak. Megmelengette a szívem ez a látvány. Ahogy az is, mikor később az elkészült művel dicsekedtek, majd kiragasztották a konyha falára, vagy mikor Bori apró kacsóit mosta a csap alatt, és közben puszit nyomott a kis szőke feje búbjára, vagy, ahogy a kislány Eszter ölébe kucorodott, és Ő közben mesét olvasott neki. Miközben néztem őket, arra gondoltam, milyen csodálatos anya lesz belőle. És hirtelen belém nyilallt az a biztos tudat, azt szeretném, ha Ő lenne a gyermekeim anyja.
Eszter pillái megrezzennek, szemhéjai lassan felemelkednek, ahogy finoman ébredezik. Kinyitja hatalmas kék szemeit, és én szinte megbűvölten úszom a mélykék óceánban. Tekintete még kissé fátyolos az álomtól, és ajkai mosolyra húzódnak, ahogy rájön, őt figyelem.
– Mondtam ma már, hogy szeretlek? – kérdi kissé rekedt, pajkos hangon, és közben megérinti az arcomat.
Meglódul a szívem, érzem, ahogy a bordáimnak ütődik. Minden nap azt hiszem, nem lehet már annál jobban szeretni, mint amennyire szeretem Őt, és tévedek, mert ebben a pillanatban az eddigieknél is erősebben érzem. Minden nap mellette akarok felébredni. Szeretném, ha még több közös kis titkunk lenne, ha bármikor nézhetném, ahogy virágot ültet, főz vagy eszik, vagy csak összedugni a lábainkat, amikor a kanapén olvasunk. Szeretném, ha lenne egy gyönyörű kislányunk, aki rá hasonlít.
– Hozzám jössz feleségül? – kérdezem visszamosolyogva.
Olyan boldogságot látok felcsillanni a szemében, amitől érzem, túlcsordul a szívem.
– Igen! – leheli alig hallhatóan, és körém fonja a karjait.
Számmal az ajkait keresem, hosszú, szerelmes csókban forrunk össze, és ahogy szorosan magamhoz húzom, érzem, ahogy mindkettőnk szíve egy ütemre dobban.
Fotó: https://bit.ly/3p1ahOY
